Dél-Franciaország

Miért szerettem bele már az első utunkon is ebbe a hegyes-völgyes kőházas falvakkal tarkított, hamisítatlan vidéki tájba? Legelőször, mert itt valódi hegyek vannak, valódi, nagyobb kiterjedésű erdőkkel. A föld vörös, mint Shropshire-ben, de közel sincsen kellemetlenül hideg, a nyár még az elviselhetően meleg, és egyetlenegyszer kaptunk kánikulát. De a simogató, jóleső meleg az mindennapos, Angliában még nyár közepén is van, hogy pulóvert kell húzni. Itt lehetne mezítláb is mászkálni, ott ez elképzelhetetlen. Hiányoznak a lenge nyári ruhák, itt azt is lehet viselni.

Miért szeretem?

Ha azt állítanám, mindig is fehér kertet akartam, az valószínűleg nem fedné a teljes igazságot. Sem Sissinghurst miatt, amit szégyen-gyalázat, de mind a mai napig nem néztem meg, sem pedig amiatt, mert kedvencem lenne a fehér, mint szín. Sokkal inkább a letisztultsága, a fehér virágok és a fehér-tarka lomb önmagában való szépsége vonz, a monokróm jellegéből adódó időtlen, trendektől mentes szépsége... És mert a formális kertekhez talán a legtalálóbb alapanyag, a nyírt örökzöldek méltó párja és ellenpontja a fehér. Így, ezekből a morzsákból összeáll, miért is szeretem:

Az egyik legszebb kertrészlet (fotó innen), amit bármikor elfogadnék sajátnak is úgy, hogy semmit nem változtatnék rajta... A kert pedig a Michaelham Priory Garden, ha valaki meg szeretné nézni élőben is.

Hasonló szépségeket még itt látni, az egyik legízlésesebb és legigényesebb, nemzetközileg is elismert és keresett sztártervezőnél: Arabella Lennox-Boyd

Miért szeretem?

A tarka lombot jelen esetben, ami lehet fehér- sárgatarka, de vörös-bordó-téglaszín is. Homogén, csak egyféle lombszínt tartalmazó kertrészletekből a sárga és a fehér nagyon is megáll a lábán, a vörös viszont rettentően nyomasztó, így pár koncepcionális, kiállításra szánt műtárgy-szintű, installáció-szerű kerttől eltekintve szerencsére nincsenek jelen a kerti mindennapjainkban.

A mostani fotó egy szkennelt darab, a Csodakert magazinban még évekkel ezelőtt megjelent cikkben, hogy miről szólt, arra már nem emlékszem, de ez a kép olyannyira megfogott a kanárisárga vs sötétzöld lomb-kontraszttal, hogy nem átallottam növényről növénye kielemezni, és minél jobban elmélyedni abban, hogy miért is tetszik annak dacára, hogy a sárgával, mint olyannal akkoriban szabályosan ki lehetett volna kergetni a világból...

Két dologra jutottam: először is, a homogén sárga nagyon mutatós - megfelelően telt, beállt, idősebb fák által alkotott környezetben, mert feldobja és lazítja annak sötét, masszív tömegét. Másodsorban viszont ez a kiültetés leginkább a lombos időszakban játszik, bár, ahogy a bal szélen beköszönő örökzöld is mutatja, vannak már nagyon mutatós örökzöld, sárgatarka változatok mind lomblevelűből, mind tűlevelűből és persze a tuja-ciprus-pikkelylevelűek köréből is, amik a lombszegény hat hónapon szépen átsegítik a sárga-tarkára hangolt kertet.

Miért szeretem?

Ez egy francia olalról mentett kép, még mindig háttérképként használom a notebookon. Miért a kitüntető hely? Mert mindig arra figyelmeztet, hogy nyáron egy ágyás milyen lehet, amikor nem színekkel és virágok tömkelegével, hanem szimplán csak a formákkal játszunk: hogy a tarka lombnak mennyi szerepet kell adni, és nem utolsósorban, hogy ne felejtsem el, hogy egy ilyen típusú ágyás télen mit sem ér...

Nézzük csak meg közelebbről: tökéletes formára nyírt gyep, szépen szegélyezve, víz, pihenőhely, kis kerti tároló, amfora-dísz, minden megvan ezen a kis helyen, ízlésesen, arányosan elrendezve. És most vetítsük ugyanezt magunk elé, mondjuk, februárban, a hó elolvadtával... Marad 2-3 örökzöld és a kopár ágyások. Plusz némi kora tavaszi hagymás és a nyírfák fehér törzse...

Miért szeretem?

Jelen esetben a japánkertet... Ennek több oka van. Egyrészt, vonz maga a kultúra, másrészt a nyugati minimalizmus előfutárát látom benne, ahol még értelme van az üres térnek, a szellősség nem = unalom és minden négyzetcentimétere jelentést hordoz...

Talán ez az a kertforma, amit könnyebb elrontani, mint minimális növényhasználattal tökéleteset alkotni benne. A kliséktől hemzsegő nyugati utánzatokból rendszerint csak a kertstílus lelke felejtődik ki, talán mert nehéz egy másik hullámhosszra átállni, hogy rendre elfelejtik: a kevesebb itt is több. Nem szükségszerűen Ryoanji-szerű kertet kell létrehozni, hanem meg lehet találni az ízléses középutat is. A számomra legszebb ebből az irányvonalból a Portland Japanese Gardens, ami szerintem Japánon kívül a legszebb autentikus példa, amit csak látni lehet.

Blend

Azaz összeolvadás. Ezen a képen számomra példaértékű a ház és a kert egymásba olvadása, ami mindig emlékeztet arra, hogy nem szabad a teraszt elszakítani a kerttől és a házhoz csatoltan, mintegy színpadként kezelni.

Minél inkább igyekezzünk a kertbe illeszteni azt, körülvenni minél bujább dzsungellel, hogy egy védett zugként elbújni lehessen benne, nem pedig a promenád közepén, napsütésnek kitéve, a masszív, forró burkolaton kelljen elkölteni pl. egy nyári ebédet, a napernyő amúgy sem jó helyre árnyékot adó 'védelmében'...

Itt, ha kilépünk a teraszra, máris akert közepén találjuk magunkat, és szépen megfér egymás mellett a beültetett és a cserepes növény... A kép egyébként innen van, nagyon régi, jó kis oldal ez: www.thegardenerseden.com/

Miért is szeretem?

Alkalmanként hozni fogok egy-egy kertrészletet, amit valami miatt nagyon a szívemhez közel állónak érzek, esetleg megfontolásra érdemesnek tartom a kialakítását, az anyag-, illetve a növényhasználatát, vagy mert egyszerűen jóleső a látvány.

Kezdésnek álljon itt ő:

És a hozzávaló történet: az egyik német kertes oldal felhasználói között akadtam rá erre a kertre, és ami lenyűgözött benne, az az őszi táj, ami mégis örökzöld, ami nem válik csupasz ág-bogakká fél évre, ami még télen is megtartja nem csak a csontvázát, de még a ruhái nagy részét, csak a smink törlődik le róla, hogy csajos hasonlattal éljek. Egyszóval, mindazt megtestesíti, amire én Mo. egyik legzordabb fekvésű völgyében hiába vágytam hosszú éveken át, így ez a kép számomra az elvágyódás egyik szimbóluma is.