Pierre

Azt hiszem, menthetetlenül beleszerettem Monsieur Ronsard-ba... Na, nem a névadóba, hanem a róla elnevezett, habkönnyű fehér-rózsaszín sziromgyűjteménybe, aminél én életemben szebbet még nem láttam. Franciául követ (is) jelent és ilyen környezetbe is került: kövek közé... A kemény, időtlen kő és a múló virágözön édes kettősét egyszerűen nem tudom megunni:

Ha ez némileg túlzásnak hangzana, csak rá kell nézni: finoman, mondhatni rafináltan keveredik benne a fehér, a zöld és a pink, és mindig csak pont annyi, hogy ne érezze az ember már-már giccsbe hajlónak ezt a csodát...

Hét tővel indult a pergola és a déli oldal elé tervezett rózsa-zuhatag, és már kezdi megmutatni az oroszlánkörmöcskéit a Dddrágaszág :D

A pergola fém merevítőire meg pár csüngő petúniát akasztottam, hogy némi takarást adjanak, míg a futók el nem kezdenek sprintelni a tetőgerendák felé. Azt hiszem, ez a ciklámen-lila jó választás volt.

Hogy még egy lapáttal dobjak a látványra, két Barbara Jackman és két Etoile de Malicorne klematisz fut mellettük, amik színben körülbelül fél árnyalattal térnek el egymástól, sokkal inkább számít, hogy a virágai frissen nyílottak vagy egy-több naposak: elnyílásban ugyanis fakul, de ettől nem lesz kevésbé vonzó...

A déli oldal rózsaözönének lezárásaként egy illatos Nahémát tettem a déli átjáróhoz, messziről nézve színösszeállításban igen kevéssé tér el az Eden-től, de közelről egyértelmű a különbség. Illatban is. :P