Donkey Village

Éppen egy versenyről igyekeztem hazafelé, és a Peak District mélyén járva feltűnt egy kis barna tábla: Donkey Village. Semmi több, de nekem ez is elég volt, egy Szamárfalva biztos érdekes lesz. Főleg, hogy egyre kisebb utacska vitt be még jobban a hegyek közé. Már rég jártam ezen a vidéken, és nosztalgiával gondoltam vissza azokra az időkre, amikor közelebb laktunk a Peakhez és sűrűbben kirándultunk erre. Ezek a végtelen, zöld mezők és a kőkerítések hálója újra visszahozta a szőttesföld-érzést.

York

A North Yorkshire Moors-on átvágva bőven sötét volt már, mikor Yorkba értünk. Nagyvárosokat nem szoktunk látogatni, de vele kivételt tettünk, több okból is. Elsősorban azért, mert annyira útba esett, másodsorban azért, mert egy teljesen érintetlen, középkori utcácska nyújtózik a belváros legbelsejében.

Vasárnap este lévén már ezerrel készültek a fiatalok halloween-re (ez is egyetemi város), ami két koporsó cipelőből, néhány taláros személyből és egy gyakran előtűnő, csontvázba öltözött egyénben nyilvánult meg, akik a belvárosban itt-ott keresztezték útjainkat...

Whitby

A kikötővároska az Esk folyó tölcsértorkolatánál fekszik és ha az apátság nem magasodna fölé, akkor is vonzó turisztikai célpont lehetne saját jogán. Megfejelve azzal, hogy Cook kapitány is itt tanulta ki a hajózást, ez elég is ahhoz, hogy már jó ideje látogatókat csalogassanak a városkába. Van minipiaca, a kusza kis utcácskákon sétálva szuvenír- és ékszerboltok egymás hegyén-hátán, míg a kikötő némileg tágasabb placcára kiérve egymás után sorjázó bódékban árulják a sült halat, amiknek persze a sirályok nem kevésbé örülnek. A parton be lehet fizetni némi hajókázásra; egy-két korabeli hajó utángyártott modellje ilyen közelről igencsak lélekvesztőnek tűnik: hajótípusok itt

A torkolat utolsó hídját sajnos nem sikerült elcsípni működés közben, pedig a mellé települt kütyük mind azt sejtették, hogy ez bizony egy elforgatható híd... Múzeumba nem járunk, ha csak valami extrát nem tudnak mutatni, így a Cook-múzeumot mi kihagytuk, végső célunk a dupla karéjos móló legkülső pontja volt, ami oly kecsesen nyúlik be a tengerbe.

Whitby Abbey

Az időjárás kiszámíthatatlansága miatt amikor tengerpart közelébe jutunk, mindig van a zsebemben egy B-terv, másik útvonallal egy esetlegesen hirtelen fellépő rossz idő esetére. Mára azonban a vizes útvonalhoz asszisztált minden körülmény, hát neki is vágtunk a tengerhez vezető útnak. Staithes-ben kötelező parkolási díjat kellett volna leszurkolni az önkormányzati kijelölt parkolóban még a legrövidebb ott-tartózkodáshoz is, és hiába tudtam, hogy a falucska lehetetlen fekvése miatt (olyan, mint Polperro) a régi negyedbe csak a helyieket engedik le négy keréken, mégis inkább úgy döntöttünk, kihagyjuk Cook kapitány szülőfaluját, ami egyébként sem a déli halászfalvak báját hozza. Itt érdemesebb még a falu előtt lekanyarodni az útról, mert ha csak átnézeti kép kell, azt az előző sziklaoromról kapjuk meg a legjobban: Staithes

Mi viszont mentünk tovább két öböllel arrébb, Whitbybe, hogy legalább azt meg tudjuk rendesen nézni az ősz beköszöntével egyre rövidebbre szabott világosságban. Első pontként a még nyitva tartó Whitby Abbey-t vettük célba.

Durham

Kastély is, katedrális is, folyópart is, ez kell nekem! Míg a lövészek a pirkadat első fényeinél dermedt ujjaikat próbálták melengetni a felkelő nap párás fényeinél, én elkötöttem a járgányt és nekivágtam a szomszédos egyetemi városnak. Teljesen elszoktam már attól, hogy egy városban csak fizetős parkolókat lehet találni, így keringtem eleget, amíg közvetlenül az Antiochiai Szent Kézigránát Margithoz címzett templom mellett le nem tudtam tenni az autót. Balsejtelmem igazolódni látszott: a város tipikus turista-célpont, ám szerencsére még túl korán volt a csoportos bámészkodókhoz. Ez sajna abban is megnyilvánult, hogy sem a kinézett kert, sem a kastély nem volt nyitva, bár utóbbi a diákok miatt, akik az ódon várat kollégiumként használhatják, így lakhelyük prominens részei csak vezetővel látogathatók és csak akkor, amikor őket nem zavarják a turistahordák. Így itt csak a bejáratig jutottam:

Sebaj, ennyi még belefért, hiszen még mindig ott a katedrális, egy komplett, román-kori jegyeket viselő, irdatlan nagy és gyönyörűséges, felfedezni- és bejárni való épület, csak nem hiába kaptattam fel a folyópartról a hegytetőre...

Pirkadattól alkonyatig

Észak-Angliában ilyenek a hajnal első fényei, az óra fél kilencet mutat:

Market Drayton

Nem egyszer megfordult már a fejemben, hogy lemehetnénk egy hétvégére Bridgnorth-ba nosztalgiázni, mert valóban hiányzik első angliai lakhelyünk közvetlen környéke, szerettünk mi ott lakni nagyon... Nem csak az újdonság varázsa volt az, hanem tényleg belenyúltunk a tutiba, Shropshire egyik legszebb kisvárosa, maga a vidéki Anglia megtestesítője számunkra. És Market Drayton pont ugyanilyen, csak kicsiben, úgyhogy nagyon örültem, hogy végre itt is megfordulhattam.

Hodnet

Két utcás kis falucska aranyos favázas házikókkal, tipikus shropshire-i idill: egy templom, egy temető, egy kocsma, sőt, még egy hintaló- restautátor bolt is belefér az utcaképbe. :P

A templom Hodnet Hall bejárata mellett közvetlenül található és két, teljesen egyforma hajóból áll, ami itt sem egy megszokott látvány. Vasárnap délután templomot nyitva találni amúgy is ritka dolog, sőt, a derengő félhomályban sikerült lencsevégre kapni két aranyos kis farkast is a szenteltvíz-tartón. :)

Fotók: Hodnet

Hodnet Hall

Mintegy öt percnyi autóút vitt a következő célponthoz, a György-korabeli palota körül elterülő angolparkhoz. Elszoktam már ezektől a méretektől, és itt nem keveset lehetett sétálni, így hiába gyülekeztek fenyegető, ólomszürke fellegek az égen, úgy döntöttem, hogy nem fog esni, és igazam is lett!

A verőfényt és a csodás, meleg időt egy-egy felleg zavarta csak ezután, minek következtében tán először hasznát láttam a kerti kávézónak... Nos, ha valaki kávét élvezeti okokból iszik, az NE Angliában próbálkozzon vele. Viszont ha a híg felmosólé-lötty, ami a német verziónál is tán még rosszabb, szigorúan csak folyadék-, esetleg koffein-beviteli vagy frissítő célokat szolgál, és az íze mindegy, akkor bátran lehet kávét kérni... :P

Wollerton Old Hall

Shropshire egyik legszebb kertje, évelő-paradicsom, a szobákra osztott kertstílus egyik legjobb példáját látni az ódon udvarház (sajnos nem látogatható) körül elterülő 4 acre-ön, ráadásul az idei év talán legmelegebb napját sikerült kifogni kertnézésre, aminek sejteni, mennyire örültem... :D Ez az a kert, ahol a lehető legkevesebb négyzetméterbe a legtöbb növényt és látnivalót sikerült bezsúfolni, mindezt úgy, hogy egyáltalán nem tűnik kényszeresnek a dolog.

A formális és az informális kertecskék mellett található még terebélyes fák alatt elnyúló árnyékkert, egy kis tavacskás tisztás, veteményes, üvegház, sőt, növényeket is árulnak, és hogy teljes legyen a kép, az egyik gazdasági épületből pedig szokás szerint kis teraszos kávézót alakítottak ki.

Nem röhög

Ágicza ugye itthon maradt, mert hogy ő nem megy fel a sarkkörön túlra fagyoskodni, hóhatár feletti utakon autózni meg ilyesmik, a nyaralás a melegről szól és inkább marad, mikor végre ilyen szép nyári idő van Angliában is, menjen a jegesmedvék közé az, akinek nincs jobb dolga.

Útnak is indultam, végig 25-30 fokos meleg, ragyogó napsütés egész úton, itt Norvégiában is 25 fok van és gyönyörű idő.

Ágicza otthon maradt Angliában, a hőmérséklet 16 fok, szakadó eső, talán még a fűtést is bekapcsolta...

4200 mérföld

Már egy ideje tervezgetem a norvégiai utat, ott lesz ugye a világbajnokság, de még véletlenül sem valahol a délkeleti részeken, hanem Isfjordenben, na az aztán tényleg Halálfasza-alsó és onnan is még két óra gyalog, az Európa-térképemen már nincs is rajta... Norvégiához nem fűz sok minden, ellenben Svédország mindig is nagy kedvencem volt Selma Lagerlöf könyvei miatt, így ott kicsit több időt töltök el hazafelé jövet.

Ightham Mote

Amikor a Trust bő huszonöt évvel ezelőtt szinte szó szerint belevágta a fejszéjét a vizesárokkal övezett udavarház felújításába, még nem lehetett tudni, mennyi idő alatt és egyáltalán mit tudnak megmenteni mindabból, ami az elmúlt majd' 700 év alatt itt kialakult. A restaurálási munkák állomásai külön kiállításon tekinthetők meg, a költségekkel most járnak 12 millió fontnál, amivel szinte romjaiból támasztották fel a tipikus kő-fachwerkes épületegyüttest, amin mindegyik évszázad bőven rajta hagyta a maga nyomát.

Házi kápolna, könyvtárszoba, lovagterem, fedett veranda, mikor mi volt a menő, ebben a többszárnyú, komplex épületben mind megtalálható.

Great Comp Garden

Doverbe érve nem elég, hogy fél órát vesztegeltünk a kompon kikötés előtt, mert valami gikszer volt odalent a rendszerben, de a parti úton ránk szakadt a monszunszerű eső is, welcome back to England... Ilyen start mellett erősen kétséges volt, nem akarok-e azonnal hanyatt-homlok menekülni vissza, a jó meleg kontinensre, de aztán inkább irány a kinézett kert... Bár a környéken visz el mindig az utunk, megint nem Sissinghurst-öt választottam, hanem egy jóval kevéssé ismertet, Great Comp-ot.

Burg Eltz

Németország bővelkedik gyönyörűbbnél gyönyörűbb kastélyokban, de Eltz váráról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Az erdős hegyvonulatok közé zárt keskeny völgy közepén trónoló sziklaszirtből kinőtt, XII. századi lakóvár-erődítmény, ami a mai napig az alapító család egyik ágának kezében van.

Schloss Mespelbrunn

Gondosan rejtőzködő ékszerdoboz-kiskastély került utunkba, és még a szokásos nyomtávról sem kellett drasztikus kitérőt tenni, a hármas úttól szinte kőhajításnyira, egy keskeny szurdokvölgyben épült Mespelbrunn kastélya. A 600 éves évforduló emlékére bronztáblát akasztottak a kapu elé, de ezt már csak a szabadtéri színpad és a valószínűtlenül, már-már a hdr-ek világát idéző képeslap-beállítás után láttuk csak meg.

Lohr am Main

A pályáról Würzburg felé tértünk le egy kis vidéki levegőt szívni és igen meglepődtem, amikor keresztülvágtunk a Majna-parti nagyvároson, mert kb. olyan, amilyennek Budapestet mindig is látni szerettem volna: nem túlzsúfolt, kellemesen hegyes-völgyes panorámájú, remekbe szabott folyóparttal, itt-ott beépítetlennek hagyva, teret engedve a természetnek... Az emberléptékű, századforduló tájékán felfuttatott város a még élhető kategória, gyorsan fel is vettem az alaposabban megnézendők listájára.

Nem álltunk meg, a mai napra egy másik Majna-parti település lett megcélozva, a nagyságrendekkel kisebb - és jóval korábbi századok hangulatát őrző - Lohr am Main.

Saarschleife

A luxemburgi fanyalgás után inkább kanyargást iktattunk be a napirendünkbe, és még mielőtt a nap lebukott volna a horizonton, rohamléptekkel elértük a Saar-kanyart, ahol a folyó egy egész hegyet kerül meg:

Luxembourg

A nagyhercegség fővárosa egyetlen dologban különbözik a teljesen kommersz, mindenhol egy kaptafára készülő európai nagyvárostól: a közepén egy irdatlan méretű szakadék található, ami az elmúlt száz évben parkként funkcionál, a növények méretéből saccolva legalábbis. A kiábrándítóan egysíkú utcakép és a platánsoros, historizáló terecske és a számtalan, utcára települt étterem és kávézó forgatagából szinte felüdülés volt kilépni a viszonylagos zöldbe.

A szakadék két szélén egy-egy híd ível át, az egyik, a klasszikus volt a közelebbi, úgyhogy arra át is sétáltunk, jól megnéztük magunknak és iszkoltunk is kifelé a városból azzal a szilárd elhatározással, hogy még egyszer ekkora méretű településre az időt is kár pazarolnunk...

Képek: itt

Durbuy

Ez a kisváros minden szempontból telitalálat volt, igaz, a környék egyik legnagyobb turista-csalogatója is egyben. Bár a szabad téri elfoglaltságok miatt vannak itt a legtöbben, úgy is, mint élménypark és kajaktúrák, minket viszont szigorúan az épített környezet érdekelt, így a belvárosi parkolóban elcsípve az utolsó szabad helyet, nekivágtunk a teljesen kőből épült, középkori városmagnak.

8-10 girbegurba utcácskából áll össze ez a nagyon jó hangulatú, igazi középkori élményt adó kis városka, lépten-nyomon persze éttermek, kávézók minden talpalatnyi helyen, és ahol nem, ott zöld és macskakő, a falakon pedig kecske mászkál. :D