2011. január 11., kedd

Miért is szeretem?

Alkalmanként hozni fogok egy-egy kertrészletet, amit valami miatt nagyon a szívemhez közel állónak érzek, esetleg megfontolásra érdemesnek tartom a kialakítását, az anyag-, illetve a növényhasználatát, vagy mert egyszerűen jóleső a látvány.

Kezdésnek álljon itt ő:

És a hozzávaló történet: az egyik német kertes oldal felhasználói között akadtam rá erre a kertre, és ami lenyűgözött benne, az az őszi táj, ami mégis örökzöld, ami nem válik csupasz ág-bogakká fél évre, ami még télen is megtartja nem csak a csontvázát, de még a ruhái nagy részét, csak a smink törlődik le róla, hogy csajos hasonlattal éljek. Egyszóval, mindazt megtestesíti, amire én Mo. egyik legzordabb fekvésű völgyében hiába vágytam hosszú éveken át, így ez a kép számomra az elvágyódás egyik szimbóluma is.



A másik szintén a szomszéd fűje mindig zöldebb-típusú utánérzés: EZ a kert kicsi. Méreteihez mérten zegzugos, meghitt, minden növény személyes ismerős, mindegyikre jut(hat) napi pár perc, szemlélődésre kiválóan alkalmas a terep, mint egy elhagyott japánkert, amit félig-meddig már elnyelt a környező szubtrópusi erdő...

Apropó, szubtrópusi dzsungel. Ez az a kertstílus, amivel nem nagyon lehet találkozni a tuja-gyöp alapállapotú kertkultúrákban. Miért? Talán, mert túlzottan is fésületlen, megzabolázhatatlan, és tengernyi idő, míg kialakul, illetve, amíg a fák megnőnek ahhoz, hogy meggyőző alapot adjanak egy ilyen kerthez. Egyébként a lényege pofonegyszerű: mintha a dinoszauruszok korát idézné a beültetés, minél nagyobb lapulevelekkel, minél bujább zöld lombbal, minél több bambusszal, páfránnyal, vízzel és árnyékkal operál az ember, annál autentikusabb a beültetés.

Remek inspirációul szolgál az Architectural Plants weboldala, igaz, a növényanyagot célszerű a Kárpátok közé szorított, kontinentális klímához igazítani...

0 komment:

Megjegyzés küldése