Miután kis csapatunk megreggelizett, kimentünk a lőtérre. Elsőként érkeztünk, csak az a két német család volt ott, akik lakóbusszal járják a versenyhelyszíneket és eleve ott éjszakáztak a lőtéren. Leültünk belőni, egyúttal megkértem Fecót és a két Dávidot, hogy ugyan próbáljanak már meg ők is leadni 5 db egybeszakadó lövést 25 méteren, gyenge puskákkal. Mondanom sem kell, hogy mindegyiküknek sikerült.
Volt fegyverkontroll is, amit roppant komolyan vettek. Különösen a 7,5 J-os puskáknál, ahol nem elég, hogy 180 m/s volt a felső határ, de ezt akármilyen lövedékkel megfelelőnek tartották :-). Az erős puskáknál 245 m/s, szintén tetszőleges lövedékkel. A mérőben lemerült az elem, mire már hagyták is volna az egészet a fenébe, de mivel mi mindenképpen szerettünk volna egy újabb matricát a fegyverünkre, nem hagytuk annyiban, és le lett mérve minden fegyver - legalább is a magyar csapatnál, aztán a többiek nem tudom, mennyit foglalkoztak efféle úri huncutságokkal.
Amint a képen is látható, szorgosan edzett a magyar csapat a verseny reggelén, és ennek meg is lett az eredménye - na de ne vágjunk az események elébe...
A versenytársak a szokásos, ismerős arcok voltak, legtöbbjükkel már Morskóban és Dorstenben is találkoztam. A puskák sem változtak, viszont láttam olyan S&B távcsövet, amin még nem lineáris a távmérés skálája, hanem 40-50 között már erősen szűkül a tartomány, bár a Diamondnál még mindig kétszer nagyobb. A belövőpályán állandó volt a forgalom, a fél tizenkettőre kihirdetett versenykezdésig mindig tele volt lövészekkel.
A verseny végül is majdnem délben kezdődött csak el. A kiírással ellentétben nem mérték az időt. Mint megtudtam, azt csak a forma kedvéért szokták belevenni a versenykiírásba, de hát 'szórakozni jöttünk össze, nem igaz?' Ágicza, Fecó és a két Dávidunk a túloldalra kerültek, Gyula viszont egy pályával volt csak előttem. A csapatunkban volt személyesen Gerhard koma is, aki Klasse 5-ben lőtt egy FWB 300-zal, és egy Kl. 3-as fiatal pár. Először az egyik oldalra kellett fölgyalogolnunk, ott egyetlen pályát lőttünk meg a nyílt terepen, majd mentünk vissza a belövőpálya mögé.
Itt is volt három pálya, majd kettő a másik oldalon az erdőben. Innen meg kellett volna kerülnünk az egész miskulanciát, mert a rövidebb úton tilos volt átmenni. Gerhard barátunk azonban lusta volt, de egyúttal szabálytisztelő is, így hát gyorsan megszerezte csapatunk számára az átjáráshoz szükséges lőtérvezetői engedélyt. Ezt az érdemét nem kisebbíti az a tény sem, hogy nem volt túlságosan nehéz dolga, lévén ő a lőtér vezetője :-)
A pályák nagyon változatosak voltak. Az erős puskások mindig 4 különböző célt lőttek, ezeket fekete számokkal tüntették fel a célokon. A gyenge puskák céljait pirossal írták fel, de itt aztán volt minden variáció. Ha a négy erős puskás célt 1-4 között számozom és utána 5-től a csak gyenge puskás célokat, akkor a 7,5 J-os kollégák ilyen variációkat lőttek: leggyakrabban 1-2-1-2 vagy 1-5-1-5, de volt 1-5-6-1 és még számos egyéb változat, sőt az egyik pályán 5-6-7-8, azaz 4-4 teljesen más cél volt a két energiához. A célok színének itt nem volt semmi jelentősége, csak a melléjük kitáblázott számoknak. Volt fekete, kék, kék-fehér, kék-piros, piros és fekete-piros cél is. A jövőre nézvést javasoltam Gerhardnak, hogy az erdő mélyére rakott célokat festhetnék mondjuk neonsárgára is, és akkor esetleg látnánk is őket - de szerinte így sokkal érdekesebb.
Hiába a tegnapi tökéletes belövés, Ágicza nem volt túl optimista, végül is most lőtt először ezzel a távcsővel és az új tusával is még csak két versenyen volt. Én, a pályák nehézsége alapján, 6-7 hibát előlegeztem meg magamnak és bizakodva tekintettem a jövő felé. De aztán reggel, a nagy kapkodásban, minden jel szerint Ágicza zsebébe került a családi szerencsemalac, mert minden megfordult: én nevetséges célokat elqrva (nem kicsit, nagyon!), és a távcsövem hőmérséklet-érzékenységével küzdve a várthoz képest dupla annyi hibával, a középmezőnyben végeztem - Ágicza viszont remekül lőtt és megnyerte a Bajor Kupát!!! Gyula szerint azért, mert átadtam Áginak 10 pontot... Hát, ha annyit talán nem is, de az tény, hogy nagyon drukkoltam neki. És olyan meghatott volt Ági a dobogó legfelső fokán, hogy ez mindent megért. Amúgy is megdolgozott keményen az első helyért: pár tévesen kint maradt felirat miatt többen állva lőtték meg a térdelő pályákat és fordítva, nekik ezeket a célokat újra kellett lőniük. Ági is újra lőtte ezt a négy célt, a térdelőkön eggyel többet hibázott, az állóknál viszont eggyel kevesebbet, úgyhogy a végeredménye nem változott, de azért megnyugtatóbb volt így.
Végül is a 14. helyen végeztem a Klasse 1-ben, 47 ponttal a 60-ból, míg Ági 54 ponttal első lett a Klasse 3-ban. A díjakat helyben ki is osztották. Érmeket nem adtak, hanem színes üveg kisplasztikákat kaptak a dobogós helyezettek, és oklevelet az összes résztvevő. Ez utóbbin feltüntették a pontszámot is, ami okos dolog, mert a németek nem ragozzák túl a versenyek utáni információt, nincs pl. olyan adatbázis-alapú eredménykezelő rendszerük, mint nekünk Magyarországon, csak benyomják egy fórumra a neveket és a pontszámokat, oszt' jónapot. És még a német neveket sem írják helyesen, nem hogy a külföldiekét. Ahogy egy távolabbról jött német kolléga megjegyezte: Hja kérem, ez nem Németország, ez Bajorország! Ja, és Ágicza azért szerepelt minden fotón, a Klasse 1 díjkiosztásától az ificsapatig mindenütt, mert Gerhard őt kérte fel a díjak átadására. De itt legalább az okleveleket nem neki kellett megírnia (mint oly sok magyar versenyen az olvashatóbb kézírású nőknek), mert azokat helyben nyomtatták.
A legnépesebb kategória ('Königskategorie') első három helyén nem volt szétlövés, de utána sok szoros eredmény született. Úgy láttam, ebben sem igazán egységesek a németek, de most speciel azt az (általam mindig is propagált) megoldást választották, hogy pl. két 12. hely után a 14. jött, vagyis a helyezés száma ténylegesen azt mutatja, hogy hányan előzték meg az embert. Azért voltak kisebb bonyodalmak, a fele oklevelet újra nyomtatták ott helyben és még így is sem az van mindegyiken, mint ami a véglegesen közzétett listán van.
A verseny után visszamentünk a szállásunkra egy kicsit kifújni magunkat, aztán az egész társaság felkerekedett és elmentünk egy étterembe, teletömni a hasunkat, az egész napos szendvicsrágcsálás ellenpontozásaként. Ebern kis városka, alig hétezer lakója van a környező kis településekkel együtt, a főtéren találtunk egy éttermet, ahol derék kispolgárok eszegettek és még éppen akadt egy szabad asztal nekünk is. Jól teleettük magunkat, felhörpintettük az első helyezést megünneplő pezsgőt, aztán lassan hazaballagtunk. A szállásunk mögött egy téren vurstli telepedett le, de persze már bezárt addigra. Pedig hogy szerettünk volna elmenni a céllövöldébe! Vacsora után aztán édes a pihenés (+ a hűtőszekrény, a radiátor és a szú)...
0 komment:
Megjegyzés küldése