Ebern

A többi lövész kolléga már indult is haza Magyarországra, érzékeny búcsút vettünk hát tőlük és visszaindultunk mi is a szállásunkra, aztán sétára indultunk a városban.

Első utunk természetesen a vurstliba vezetett, és hogy, hogy nem, éppen a céllövölde előtt vitt el utunk. Jaj, de rég lőttem már, sóhajtottam fel, pedig igazából csak a tudományos kíváncsiság vezérelt. Tegnap többen állították ugyanis, hogy biztosan jól elállított és elgörbített csövű puskák vannak itt, megnyomott lövedékekkel és minden mással, ami csak csökkentheti a találat esélyét.

Na, hát kipróbáltam egy felsőkaros ismétlő rendszerű, gömblövedékes, beépített lövésszámlálóval rendelkező, kimondottan efféle szórakozásra tervezett Diana puskát. Kis lőlapra kellett lőni nyílt irányzékkal, tíz találat után automatikusan csinált egy fotót a lövészről. Álszent képpel érdeklődtem, hogy hát miként is kellene ezzel lőni. Ez az irányzék, látja itt és itt, ezeket hozza egy vonalba, és célozzon vele. - Ach so, sehr interessant - bólogattam álszent képpel és nekiálltam lőni. Először a közepére céloztam, nagyon lassan, óvatosan sütve. Meglehetősen kemény, de korrekt sütése volt és nem is rúgott túl nagyot, pár J lehetett csak a felhúzás erejéből ítélve. Két méteren másfél centit aláhordott, az igaz. Pontosnak viszont pontos volt, mert utána a kellő rátartással tízet lőttem csekély szórással, lényegében egy nagy lyukba, ami viszont a céllövöldés nő szerint volt 'sehr interessant' :-)

Aztán tovább barangoltunk a városban. Mi nem a nevezetességekre hajtunk, azokat úgyis eleget tanultuk építészettörténetből, valamikor minden jelentősebb európai templomnak fel tudtam vázolni az alaprajzát is, bár ez már régen volt... Hanem az ilyen kis utcácskák, mohos kövek, virágok a bejárat előtt - ezek ragadnak meg igazán.

A főtéren kirakodóvásár volt, ez alkalomból beszereztünk sok gumicukrot, és nézegettük a forgatagot. Hazaérve kicsit szunyókáltunk (+ szú, radiátor, hűtő), és végül vacsorázni indultunk.

Ez volt a fogadó, ahol laktunk, és innen pár háznyira valami hihetetlenül puha, omlós marharoládot ettünk. Komolyan, ez volt a nap fénypontja. Meginterjúvoltuk a séfet és megtudtuk, hogy tejszínben és vörösborban két óra hosszan kell főzni a marhahúst, ennyi a titok. Ágicza bécsi szeletet kért, és kapott akkorát, hogy két oldalt lelógott a tányérról. És ez volt a félárú kis adag. Kérdeztem is, hogy akkor a normál az mekkora lenne, de a pincér csak sejtelmesen mosolygott. Ma este már előrelátóan levettem nullára a fűtést, így a radiátor ma éjjel nem pattogott, csak a szú és a távoli hűtő őrizték álmunkat.

Fotóalbum: Ebern