Ebremény

Elodázhatatlanná vált a dolog, és még a hónap folyamán új gazdákat kell találni a kuttyoknak és a cicáknak is, ebben állapodtunk meg az urammal.

Sajnos hiába tiltakoztam kézzel-lábbal ez ellen a tény ellen, és húztam az időt, ameddig csak lehetett, az uramnak nagyon is igaza van: már alig látnak bennünket az állataink, szinte semmi időt nem tudunk rájuk szánni és amíg odavagyunk, addig csak plusz teher az őket gondozóknak. Két dolgot biztosan tudtunk: egy, hogy menhelyre újra nem kerülhetnek, mert onnan hoztuk ki őket, oda vissza nem adjuk, hogy netán újra olyan 'gazdáknál' találják magukat, ahonnan elkerültek anno. A másik, hogy a kutyáknak lesz könnyebb új otthont találni, de hogy a kettő együtt nem maradhat, az 100%. Ami azért is rémes perspektíva, mert Macika a Csinka mellett nőtt fel, a kettő úgy ragaszkodik egymáshoz, mintha testvérek lennének, illetve a leányzó a főkutty, a kétszer akkora nagy mamlasz meg a beosztott... Az, hogy a macskáknak egyáltalán kerül-e gazda, az meg a majdnem reménytelen kategória, közölték velem szomorúan több helyen is, de tegyünk próbát, hátha vannak még csodák.

És igen, csodák még ma is léteznek. A mihaszna ebekre az Ebremény oldalán keresztül talált rá egy budapesti pár, akik hozzánk hasonlóan ugyanúgy 'csak' házi kedvenceket szerettek volna, és nem pedigrés, drágán vett kényes-fényes jószágokat. Igaz, először csak Macikáról beszélgettünk, de mivel a plüss játékmaci nem az a kifejezett házőrzőtípus, ezért jól jön a kopó is a háznál, meg aztán ha már ennyire összeszoktak, lelketlenség lenne elválasztani őket.

Ennyiben is maradtunk, megbeszéltük a találkozót, a kuttyokhoz adtam két oldalas, két hasábos, sűrűn teleírt 'használati utasítást', beoltattam őket, összekészítettem a cuccaikat, játszottam velük, amennyit csak lehetett az alatt a néhány nap alatt és vártuk közösen a hétvégét. Szombaton jöttek értük, és kb. öt perc múlva már tudtam, a kutyák jó helyen lesznek náluk: akárhova is kerülnek helyileg, olyan emberek viselik majd gondjukat, akikre a saját gyerekemet is rá merném bízni. És a legcsodálatosabb, hogy a kuttyok is mintha megérezték volna, hogy itt valami van, mert hihetetlenül produkálták magukat, csak hogy rájuk figyeljenek.

Bevittek mindhármunkat a kertvárosba, a két eb a hátsó ülésen két oldalról az ölemben lihegett egész úton, de amikor megérkeztünk a picike házikó picike kertjébe, úgy megélénkültek, mint a nyaralásra vitt gyerekek: ugráltak, szaladgáltak, percenként jöttek vissza hozzánk 'jelenteni', mi minden újat láttak és hallottak, szóval kitörő lelkesedés és öröm volt. Amikor megérkeztek a már felnőtt gyerekek, a plusz létszámot felhasználva elslisszoltam, hogy ne nyúljon hosszúra a búcsúzás, és ne vegyék észre azonnal a kuttyok, hogy eltűntem.

Ez be is jött, a pótmamájuk - illetve most már az igazi - elfuvarozott a pályaudvarra, és még nagyon sokáig kaptam a friss beszámolókat és a képeket a jómadarak viselt dolgairól, úgyhogy minden pontosan úgy alakult, ahogy vártam és reméltem. A kuttyok tényleg mintaszerűen viselkednek, tehát nem neveltük őket félre, minden passzol, amit a leírásban összeszedtem róluk, és mivel irtó aranyosak és mindenféle velük való foglalkozást hálásan fogadnak, ezért természetesen halomra vannak kényeztetve. Külön főznek rájuk és mindig van velük otthon valaki, így sosem unatkoznak, és pár nap ténfergés után megtalálták a helyüket, mindegyik fél kölcsönös megelégedésére. A történethez még csak annyit, hogy mindenkinek ajánlani tudom az ebremény-t, mert segítő kéz mindig van, és apró csodák is történnek néhanap...

Ebremény Kutyavédő Egyesület