Mi viszont mentünk tovább két öböllel arrébb, Whitbybe, hogy legalább azt meg tudjuk rendesen nézni az ősz beköszöntével egyre rövidebbre szabott világosságban. Első pontként a még nyitva tartó Whitby Abbey-t vettük célba.
A település legmagasabb pontján magasodó katedrális-sziluett Anglia egyik ikonikus látnivalója, és évek óta vártam rá, hogy végre élőben is a közelébe férkőzhessek. Nos, a pénztárnál még megkérdőjeleztem a józanságunkat, amiért képesek vagyunk egy amúgy távolról is jól látható rom miatt komolyan a zsebünkbe nyúlni, de ahogy közeledtünk az épület felé, kb. minden lépéssel egyre jobb döntésnek éreztem.
Whitby Abbey már évszázadok óta romként áll a halászfalu (inkább kisváros) felett, mintegy mementóként az elmúlt ezer év küzdelmeinek, bár a legelső itt álló szakrális épület sokkal régebbre, 657 a.d.-re datálódik. Az angolszász időkben Northumbria első keresztény királya alapította az itt álló, jóval szerényebb templomot, aminek körvonalait máig megőrzi az Abbey főhajójának padlója. 664-ben az itt tartott híres whitby-i zsinaton fogadták el a húsvét hivatalos számítási módját a szigeteken, aztán kétszáz évre rá a dánok tarolták le az itt működő rendet. Kétszáz évig csak a templom hűlt helyét lehetett látni itt, mígnem Hódító Vilmos egyik szerzetesnek állt katonája megkapta a helyet és bencés-rendi kolostor építésébe fogott.
Az új épület 1540-ig húzta, amikor is VIII. Henrik egységesen feloszlatta az összes szerzetesrendet, és Whitby ismét pusztulásra ítéltetett, köveit elhordták, a szerkezete megroggyant s lassan az enyészeté lett. Bram Stoker Drakulájához mindenesetre kiváló alapanyagot és ihletet adott a hely... Ám amit a történelem viharai megőriztek belőle, az még az I. Világháború alatt is német bombatámadásnak volt kitéve.
A romoknál az ember először nem érti, miért is nem állították helyre az idők folyamán, de így, pusztulásában is van valami megmagyarázhatatlanul kerek egész, ami az elmúlt ezer évet jobban magán hordozza, mint bármilyen más kortárs és intakt épület, akár a Durham Cathedral-ra gondolok, akár a Tower of London-ra... Persze, az épület Grade I-es besorolású, és mint ilyen, egy ujjal sem lehetne amúgy sem hozzányúlni, maximum a füvet lehet vágni körülötte, de a sós, tengeri levegő és a folyamatos szél azért sajnos megteszi a magáét, ami nem segít a szerkezet konzerválásában. A hajdani, aprólékosan faragott köveket kerek tömbökké koptatta az idő vasfoga, így előbb vagy utóbb, de a következő száz éveben valamit kezdeni kell vele. Nem csodálkoznék, ha egy gigantikus, ragasztott üvegház kerülne majdan a komplett épület fölé, esetleg beeresztenék a köveket valamilyen konzerváló anyaggal, ami megakadályozza a végleges pusztulást.
Ilyeneken morfondíroztam, míg megnéztük a távolabb elterülő nekropoliszt, ahol a kőbe vésett nevek már száz év elteltével sem nagyon látszanak a sírköveken... Egy pár kivételtől eltekintve, ahol keményebb követ vagy egy mérnök esetében a haladás (vagy az előrelátás?) szellemében vasat(!) használtak alapanyagként.
A hegytetőről persze fantasztikus kilátás nyílik a tölcsértorkolat két oldalán sorjázó házakra és az egész kikötőre, ahol Cook kapitányt felidézve kiváló mini-körtúrákra szakosodott vitorláshajók közlekednek, úgyhogy miután az Abbey-t körbejártuk, lecsorogtunk a faluba is, alaposabban szétnézni.
További fotók itt: Whitby Abbey
0 komment:
Megjegyzés küldése