Durham

Kastély is, katedrális is, folyópart is, ez kell nekem! Míg a lövészek a pirkadat első fényeinél dermedt ujjaikat próbálták melengetni a felkelő nap párás fényeinél, én elkötöttem a járgányt és nekivágtam a szomszédos egyetemi városnak. Teljesen elszoktam már attól, hogy egy városban csak fizetős parkolókat lehet találni, így keringtem eleget, amíg közvetlenül az Antiochiai Szent Kézigránát Margithoz címzett templom mellett le nem tudtam tenni az autót. Balsejtelmem igazolódni látszott: a város tipikus turista-célpont, ám szerencsére még túl korán volt a csoportos bámészkodókhoz. Ez sajna abban is megnyilvánult, hogy sem a kinézett kert, sem a kastély nem volt nyitva, bár utóbbi a diákok miatt, akik az ódon várat kollégiumként használhatják, így lakhelyük prominens részei csak vezetővel látogathatók és csak akkor, amikor őket nem zavarják a turistahordák. Így itt csak a bejáratig jutottam:

Sebaj, ennyi még belefért, hiszen még mindig ott a katedrális, egy komplett, román-kori jegyeket viselő, irdatlan nagy és gyönyörűséges, felfedezni- és bejárni való épület, csak nem hiába kaptattam fel a folyópartról a hegytetőre...

A durhami katedrális egyike a legöregebbeknek és leghíresebbeknek, a kereszténységet Észak-Angliában meghonosító Lindisfarne-i közösség települt át (némi viking 'noszogatásra') erre a szent helyre hozzávetőlegesen 1000 évvel ezelőtt... Természetesen a templom végleges tömege nem ekkor alakult ki, azt az első száz évben egy fából rótt fehér ház képviselte, a jelenlegi épületet 'csak' 1093-ban alapították, de akkor is tekintélyes kor, amit az Unesco világörökségi címmel honorált, és ebbe a szomszédos Durham Castle is beletartozik.

Szóval, amikor a történelemkönyv és az angol nyelvű történelem-előadások első fejezetei megelevenednek az ember szeme előtt, kb. olyan ez a múltidéző kirándulás. A város alapítását a kereszthajó egyik tornyocskája alatt félúton található relief meséli el:

Amikor az alapító kisközösség St. Cuthbert csontjaival felszerelkezve két tehenészlányt követett, akik egy barna tehén keresésére indultak, ezen a kellemes hegytetőn kötöttek ki, ahol a Wear folyó majdnem egy hurkot vet. Itt a szent koporsója lecövekelt, és nem mozdult onnan (vagy tán a málhával felszerelkezett jóemberek jártak erejük végén az erőltetett hegymenet miatt, de ne legyünk ennyire malíciózusak). A helyválasztás prózaibb oka nyilván a terület könnyű védhetősége és nem utolsó sorban az innen élvezhető panoráma, amit akkoriban ugyan kevéssé értékeltek, de ezt nehezebb kőbe és legendába önteni, ugye...

Lényeg, hogy a hely éppen elég régi ahhoz, hogy olyan sötét középkori történetek legyenek kitáblázva már a kapuban, a groteszk kopogtató mellé, hogy azok a főben járó bűnt elkövetők, akik azzal bekopogtatattak, a templomban menedéket találhattak, ha az igazságszolgáltatás elől menekültek, ám hagyták magukat Anglia földjéről kitelepíteni az akasztófa elkerülésének egyetlen alternatívájaként.

Beljebb kerülve a szokásos gótikus katedrális méretei és elosztása fogadnak, de itt a dizájn még az ódon, kerek boltozatos és ablakmélyedéses, a főhajó dupla oszlopsora spirálban, fűrészfoggal, és minden egyéb módon kidíszítettek, ahogy éppen az építők szeszélye diktálta. Épp a napi rendes miséhez készültek, és szerencsémre még lőhettem párat, amikor hadonászva közbelépett egy reverendás, hogy itt bent tilos fotózni, menjek a szuvenírboltba, ha képet akarok a templombelsőről. WTF???!? Akartam volna mondani, de a morcos pap már ott sem volt, sietett misét celebrálni, hát bakker, még jó, hogy belépti díjat nem szednek Isten házába, mint Winchesterben...

A főhajó teljes szépségében ilyen, az illető az egy napos fotózási engedélyért 15 fontot (!) fizetett, hogy zavartalanul lőhesse: Durham templombelső

Ezen aztán jól felhúztam magamat, és egy pár amerikai akcentusú turistával lementünk az 1170 körül a katedrálishoz tapasztott Galileai kápolnába, ami az épület nyugati homlokzatát foglalja el. Ott szerencsére nem voltak zavaró elemek, így velük együtt itt sem készültek fotók a Tiszteletreméltó Bede (673–735 a.d.) szarkofágjáról, aki főműve, a Historia ecclesiastica gentis Anglorum révén az angol történetírás atyja, és kiterjedt levelezései nyomán tökéletes lenyomatát őrizte meg a korabeli szerzetesek életének és munkájának.

Maga a kápolna relatíve egyedülálló a furcsa, öt hajós struktúrájával, és egyedi a nem kicsit mór beütéssel díszített oszlopsoraival, mindenesetre az első ilyen típusú, amivel a jó szerencsém összehozott. A restaurálásra váró freskók fakó darabjai mesélnek itt is a régi pompáról, de ez nagyon messzire nyúlik vissza az időben, és köze nincsen az addigi templomdekorációkhoz, amit eddig láttam.

A friss levegőre kiérve a kerengőből fotóztam tovább, hiszen volt mit: a belső udvar hatalmas, de még így is eltörpül az égbe szökő tornyok mélyében. A hátsó udvarról nyílnak a szerzetesek akkori lakjai, amik most kollégiumi lakásokként üzemelnek, és egy kellemes kis parkot fognak közre.

Innen egy hegymászó-túrának is beillő lejtmenet a meredeken aláhulló, erdős folyópart, és mire végigértem a bámészkodásban, úgy eltelt az idő, hogy már nem is sajnálhattam, hogy a kastélyra idő nem maradt. Mehettem is vissza a verseny végére, és a nap még mindig ezerrel sütött, a tökéletes őszi nap további látnivalók zavartalan élvezetét vetítette előre, ha már képesek voltunk hajnali ötkor kelni és ennyire északra eljönni...

További fotók itt: Durham