Az égből tekint le Szőttesföldre

Érdekes, hogy bár az elmúlt években körbeutaztuk Európát, repülőgépen még soha nem ültem. Nem csak mostanában, de egész életemben nem. Ágicza bezzeg ide-oda repdesett, de én szigorúan maradtam a földön. Nem valamiféle félelemből, soha nem voltak ilyen paráim, de a puska biztonságos szállítása miatt eleve elvetettem a légiközlekedést. Ahogy ott dobálják a csomagokat, annak nem tenném ki az én drágaszágomat... Most viszont úgy alakult, hogy haza kellett utaznom és visszafelé magammal hozni Cliókát, így adott volt a repülés.

Már napok óta pakolgattam a szükséges holmikat, gondosan ügyelve, hogy 10 kiló alatt maradjon a poggyász, vettem egy olyan kistáskát, ami megfelel minden légitársaság előírásainak és nem túl nehéz. Reggel Ágicza kivitt a nottinghami pályaudvarra, ahonnan gyorsbusszal mentem tovább a Luton repülőtérre, a kora délutáni géphez. Hát mit mondjak, félelmetes élmény volt! A gyorsulás az ülésbe préselt, és amikor a kerekek elszakadtak a földtől, bizony elfehéredő ujjakkal kapaszkodtam az ülés szélébe, körülöttem remegett és zörgött minden, komolyan már halálfélelmem volt... De aztán végül csak megérkeztünk Nottinghambe, Ágicza kitett a kocsiból és hamarosan felszálltam a buszra. A legelső ülésre ültem le, és lelkesen nézegettem a tájat a hatalmas panorámaablakon át.

A repülőtéren bőven volt időm, olvasgattam (WiFi nem volt, szóval van fapados repülőtér is). A biztonsági ellenőrzésnél sorba kellett levenni a sapkámat, az övemet, a bakancsomat. Érdeklődtem, hogy a nadrágot ne vegyem-e le, ha már így belejöttem, de azt nem kérték. A váró ezek után halál unalmas volt, viszont megfigyeltem, hogy egyes utasok nem a fotelekben üldögélnek, hanem startpozícióban állnak a folyosó legtávolabbi pontján, ahonnan még rálátni a járatokat kijelző táblára. Ezek tudnak valamit - gondoltam -, és én is ott helyezkedtem el. Amit okosan is tettem, mert így az ötödik helyre tudtam beállni a sorba. Érdekes, hogy nagyjából a nép harmada elsőbbségi felárat fizetett, hogy a másik sorba állhasson, de aki ennek tudatában szép kényelmesen ballagott oda, az csupán 5 hellyel volt előrébb nálam, aki nem fizettem ilyesmiért, viszont jók a reflexeim és a helyzetfelismerő képességem.

Az is vicces volt, hogy mindenki az első ajtónál tülekedett, ellenben aki elballagott a hátsóig, az szép kényelmesen előremehetett és még válogathatott is a helyek között. Mivel napsütötte tájat akartam látni, a gép bal (északi) oldalára ültem le, ahol az ablak sem pont az üléstámlánál volt (nem azonos ritmusban vannak kiosztva az ülések és az ablakok), és a szárny is látszott a képben, de nem zavaróan. Az egész repülő tele volt, de a 2-3 üres ülés egyike pont mellettem volt, a folyosó felőli végén ülő kollégával megosztoztunk a helyen és így egész kényelmesen elfértünk. Így szemre elég szűkösek voltak a helyek, de el lehetett férni és nem is volt fapados, a buszon sokkal kényelmetlenebb volt az ülés.

Aztán felszálltunk, nem mondom, volt lóerő a gépben és gyorsultunk is rendesen, de én még emlékszem Ágiczára, mikor még vezetni tanult és a lámpánál legyorsulta két szomszédos sort, csak lestek mint a vettmalac. Nagyon tetszett a repülés és a táj is, végre saját szememmel láttam igazi Szőttesföldet!

Ágicza, mint tapasztalt légiutazó, persze már előre kiokosított és így külön figyeltem azt a pillanatot, amikor a tengerparthoz érünk, fotóztam ilyet is. Az ablaküveg sajnos kicsit párás volt, ezek már a digitálisan feljavított képek, ennyire tellett a tudásomból. Jó magasan mentünk, nem is tűnt valami gyorsnak az utazás, de aztán az ujjam az ablakra téve követtem a földön, hogyan haladnánk ott és így már pörgősebbnek tűnt a dolog. Igazán kár, hogy pont fel- és leszálláskor nem lehet fényképezni, akkor még egész közelről látszott minden. Úgy látszik, vennem kell egy mechanikus fényképezőgépet. Vagy behajtom a kijelzőt és azt mondom, hogy ez mechanikus, úgysem esik le tőle a repülő.

Igazán szerencsém volt az első légi utamon, felszálláskor gyönyörű napos idő kis bárányfelhőkkel, leszálláskor pedig tökéletesen tiszta égbolt és az éjszakai városok fényei, csodaszép volt az is. Lefotózni ennyit sikerült belőle, de Ágit is mindig azzal vigasztalom, hogy tele van a net szebbnél szebb fotókkal bármiről, a saját képekben az élményre kell emlékezni.

A leszállás zökkenőmentes volt, bár Ági riogatott előtte, hogy milyen félelmetesen remeg a gép meg minden, de egyáltalán nem lépte túl az ingerküszöbömet, és baj nélkül földet is értünk Lisztferihegyen.

Következő alkalommal majd a napos oldalra ülök, onnan a tájat ugyan nem lehet rendesen fényképezni, viszont bámulatos a felhők tetejét végigsúroló, lemenő nap. Igazán csinálhatnának olyan repülőjáratokat is, hogy csak felszáll, megy egy nagy kört és jön vissza, és közben lehet fényképezni. Hetente befizetnék egy ilyenre!

Fotóalbum: Luton-Budapest