Nagymaros

Amíg a Clio műszakiztatására vártam, Nagymaroson próbáltam meg elütni az időt. Mellesleg, Clióka igencsak kitett magáért, utoljára júniusban mentem vele, azóta ott állt az udvaron, és mégis beindult magától, nem kellett bikázni vagy akkut tölteni! Arra gondoltam, végigjárom olyan szemmel, mintha egy ismeretlen európai városka lenne, hogy mi szépet látok így benne. Persze, nem volt könnyű, hiszen pontosan tudtam, merre mi van, de azért mégis.

Ez a kis terecske például az első számú kedvencem, sokszor kanyarodtam csak azért a magasabban fekvő kis utcácskák felé, hogy ezt is megnézhessem. Különösen esti díszkivilágításban szeretem. Kicsi, emberléptékű tér, kockakő burkolattal. Plusz érdekesség, hogy ismerem személyesen is azt, aki lerakta, én terveztem a háza átalakítását.

Másik kedvenc nagymarosi látképem a Duna és a visegrádi vár. Volt elég időm, így megvártam, míg hajó is ment éppen arra, a kacsákat pedig éppen felszállás közben sikerült elkapnom.

És legalább ilyen nevezetes hely az Édeske, egy hangulatos kis cukrászda, ráadásul WiFi kapcsolattal. Az angolok egyszerűen nem tudnak rendes tortát készíteni, mintha a minden más kajából kispórolt ízekért az édességekben szeretnék kárpótolni magukat, minden süteményük olyan édes, hogy az ember szája összeragad tőle. Élmény volt hát rendes magyar epertortát enni és házi bodzaszörpöt inni hozzá (a képen is megtekinthetőek).

Ezen a képen pedig az látható, miért nem szeretem a vakolt házakat. Azért, mert csúnyán romlanak. Ahogy lehull egy kis vakolat, rögtön kilóg a bele, tégla áthidaló, ilyen-olyan kőfal, minden építési hiba megtekinthető. A látszó téglából készült régi házak is sokkal szebben öregszenek, a kőházaknak pedig direkt jól is áll egy kis romosság, ők az építészet MILF-jei, ha szabad úgy mondanom.

Fotóalbum: Nagymaros