Kicselezni a meszesgödröt...

A kertészetekben így, tavasz táján kelletik magukat a Pierisek a lángoló új hajtásaikkal, a Kalmia és a Skimmia többféle fajtája a gyönyörű, itthon szinte ismeretlen virágzatukkal, az Enkianthus a kis harangocskáival. Ráadásul egy-két, ritkább és kényesebb hamisciprus, esernyőfenyő, aranyfenyő is beleesik a szórásba, és csak akkor döbbentünk rá, hogy valami nem stimmel, amikor már hazahoztuk és elvermeltük, majd a neten alaposabban utánanéztük az új szerzeményeknek. A csodás új jószágaink pár hónapon belül óhatatlanul keményen klorotikus tüneteket fognak mutatni. Először ráfoghatjuk a holland-olasz import növények magyar klímára adaptálódási folyamatának, de egy idő után, legkésőbb nyár végére ki fog lógni a lóláb...

Ezt a remek kis képes összefoglalót a Sulinet oldalairól emeltem át és egész jó keresztmetszetet ad a Mo-i talajtípusokról:

Természetesen ez is, mint az ekkora léptékű térképek általában, annyi fenntartással kezelendő, hogy a kertünkben levő talajt esetleg már évtizedek óta műtrágyázzuk (lúgosít), esetleg óriási fenyők évtizedek óta gyarapodó tűleveleiből álló avarba ültetünk (savanyít), így az éppen szóban forgó pár m2-en adódhatnak komoly eltérések.

Legszerencsésebbnek az Alpokalja térségében kertészkedők tekinthetők ebből a szempontból, nekik 'gyárilag' megfelelő alaptalaj áll rendelkezésükre. A többieknek egy pH - mérő és néhány kiló savanyú tőzeg, literes kiszerelésű vaskelát oldat vagy por lehetnek a leghatékonyabb eszközök a kesztyű felvételében... És még így is előfordul, hogy a következő szezonban már az a pár tő Erica és Calluna is inkább ott marad a csábító, de inkább kihagyott élmények között. Alpokaljai, savanyú talajú édenkertként a Jeli arborétum az üdítő kivételek közé tartozik. Említhetném még a Kámoni arborétumot, ahol a fenyőfélék ideális társai a rhododendronoknak, amik sajnálatosan mészérzékenyek, ezért kétféle megoldás elé állítják a kertészkedőt: vagy kellően nagy dézsával együtt leássák a földbe, és ezzel elkerülik, hogy a környező talaj visszameszesítse idővel a földlabdát, vagy szezononként gondoskodnak a megfelelő pH beállításáról, hogy minden évben kellő mennyiségű virág is legyen, hogy a mély sötétzöld, tömött lombról ne is beszéljünk...

Alapesetben, tehát savanyítás nélkül a rhododendronok és az azalea -k első évben még úgy-ahogy eléldegélnek a cserépben levő földben rejlő tartalékaikból, aztán szezon végére a túl meleg nyár, a nem megfelelő árnyékolás és a túl kevés pára miatt gombás fertőzések kapják el, majd elkezd hullani, gyérülni a lomb, a virágbimbók nem fejlődnek ki őszre, következő tavaszra meg egy csoffadt, nagyrészt lombja vesztett, virágtalan bokorral találjuk szembe magunkat, amiben következő nyárra már alig pislákol az élet. Ezt megelőzendő vagy radikális megoldásként lemondunk róluk, vagy megpróbálunk mésztűrő (vigyázat: nem szereti, csak megtűri!) alanyra oltott, Inkarho fedőnéven árult egyedeket beszerezni, amit szemfüles német termelőknek sikerült 20 év kísérletezés után előállítani: http://www.inkarho.de/englisch/inkarho_eng.htm

Ők sem a tuti Jolly Joker, mert erősen meszes talajokon igenis megkívánják a vas-utánpótlást és a talajukba évente kevert savanyú tőzeget, sőt, a reggeli-délelőtti napfényt is utálják, a mélyárnyékban meg nem virágoznak, de a pislákoló remény fénye lebeghet az alagút végén, ha rájuk tekintünk, ugyanis kismillió régi, jól bevált színt és fajtát "inkarhosítottak" már... : http://www.inkarho.de/inkarho-sorten.htm
Alig várom már, hogy hasonlóval rukkoljanak ki az azaleák esetében is...