All right?

Kezdetben vala a How do you do?, amire ugyanezzel kellett felelni, vagyis kölcsönösen megkérdezték egymástól, hogy ityeg, de választ tulajdonképpen nem is vártak.
- How do you do?
- How do you do? 
Aztán ez idejétmúlt lett, már csak a főúri körökben dívik, a 70 és a halál közti arisztokratáknál.

Köznépibb forma a How are you?, amire már a válasz kicsit bonyolultabb, mert illik megköszönni, mondani valami pozitívat, majd visszakérdezni:
- How are you?
- Fine, thanks. And you?
- Great, thanks.
Ha valaki éppen a halálán van, kirabolták és elvesztette a munkáját is, akkor esetleg mondhatja azt, hogy Not too bad vagy I can't complain - ami igaz is, mivel panaszkodni egyszerűen nem illendő.

Ez így túl macerás lehetett, főleg ha azt vesszük, hogy a válaszra alapvetően nem kíváncsi egyikük sem. Ezért napjainkra tovább fejlődött a dolog, már a kérdésben benne van az elvárt válasz, gyengébbek kedvéért, és elég megismételni a kérdést, bár az elejét élőszóban legtöbbször lespórolják:
- All right?
- All right?
A mondat végén szinte nem is kérdőjel van, az 'ólrájt' gyakorlatilag olyan informális köszönés, mint nálunk a szevasz.

Illetve ennél több, mert első köszönésnek megteszi egy Morning vagy Hiya is, és akkor már nem voltam bunkó az illetővel, de nem is elegyedtem beszélgetésbe. Az All right-ot viszont annyiszor mondják, ahányszor csak találkozunk. Megfigyeléseim szerint ez egy feltételes reflex, melynek kiváltó ingere a szemkontaktus. Ez egyébként nagyon kényelmes: ha inkább elvagyok magamban, akkor a kutya sem törődik velem. Ha viszont ránézek valakire, már rögtön érdeklődik, hogy minden rendben van-e, így nem gond beszélgetést kezdeményezni, egy kis udvarias csevegésre amúgy is szinte mindenki kapható.

Az nagyon rokonszenves vonás az angolokban, hogy nem rinyálnak és panaszkodnak, mint ahogy Magyarországon szokás. Ez senkit nem érdekel, mindenki a maga dolgával törődik és kinek van kedve más gondjait hallgatni? Persze, tudom: a magyaroknál ez egy össznépi pszichoterápiás szimbiózis, az egyik elmondhatja, ami a lelkét nyomja, a másiknak pedig van mihez képest jobban éreznie magát. Aztán cserélnek.

És ez a 'minden rendben' dolog valóban működik: egy nagyobb versenyen legalább ötvenszer hallom, hogy minden rendben és másik ötvenszer elmondom én is. Ad egy kis optimizmust és belső tartást az, hogy a jelek szerint minden rendben van. És nagyon tetszik az, hogy negatív dolgokról csak akkor lehet beszélni, ha tudnak rajta segíteni is. Azaz ha valakitől segítséget kérek, mert leesett a távcsövem és van 10 percem visszarakni, akkor jön és tíz percen át segít nekem szerelni. De ha csak panaszkodnék neki, hogy jaj leesett a távcsövem, hogy fogok így lőni, mi lesz velem, mindig ez van, amilyen az én formám, stb. - akkor udvarias mosollyal már odébb is állt.

Az optimizmusuk pedig egyszerűen töretlen, és mindig igyekeznek a dolgok jó oldalát nézni. Állítom, hogy ha azzal jönnék ki az erdőből egy országos versenyen, hogy befelé menet orra buktam, elgörbült a puskám csöve és az 50-ből csak 3 célt találtam el, azokat is a szomszédos pályákról - akkor is azt mondanák, hogy 'Sose bánkódj rajta, nagyon szép eredmény ez is. És ugye minden rendben?'