Malcesine

Malcesine-ig meg sem álltunk, ott is csak azért tudtam rávenni az elég morcos uramat némi olasz levegő megtapasztalására, mert itt visz fel a libegő a párába vesző hegycsúcsokra, és ezt vétek lenne kihagyni. Leraktuk a kocsit a teremgarázsban, és mentünk volna fel a libegővel. Kártyát a pénztárnál sajnos nem fogadnak el, így le a partra, bank-automatát keresni, szerencsére 5 perc alatt a főutcán találtunk is egyet, de ezzel a húzásukkal sikeresen le is késtük a fél óránként közlekedő járathoz a csatlakozást, így várhattunk az előtéri üvegkalickában, amiből szerencsére remek kilátás nyílt a tájra. A tóban még javában fürdőztek a népek, bár jócskán délután volt, a meleg bizony elérte a 30 C°-ot, és vele együtt mindkettőnk tűrőképességének a határát. Én még csak-csak bírom valahogy, de ezt a meleget nem az uramnak találták ki, úgyhogy megváltás volt a libegőbe beszállni és elindulni felfelé.

A kabinok zártak, mert elég magasan vagyunk, és plasztik borításuk miatt fotózni csak életlenül lehetett belőlük, ezért inkább csak nézegettünk kifelé, amíg ijesztő gyorsasággal fel nem értünk - a hegy feléig, de már így is a lábunk alatt hevert az egész tó. Itt már erősen érezni lehetett, hogy a szél is jár és legalább 2 hőmérsékleti zónát átugrottunk...

Be az újabb libegő-kabinba, ami semmiben sem különbözött az előzőtől, ám a pályája kb. kétszer olyan hosszú volt, így tempósan értünk fel vele a gerincre. A sok évvel ezelőtti, gmundeni pályához képest megváltás volt, hogy ilyen gyorsan odaértünk - nincs ellenemre a magasság, de amikor csigalassúsággal mászunk fel egy ilyen igencsak törékeny szerekezetben, azt annyira nem kedvelem, de ez biztonságos és kellemes út volt.

Odafent egy negyed órát szavaztunk meg a szétnézésre, mert ide már egy széldzseki és egy gyapjúkardigán is elkelt volna: kissé drasztikus volt a legalább tizenöt fokkal hidegebb idő és a metsző szél a lenti kánikulához képest. A partot szegélyező, mediterrán pálmasor, píneák és a leander-sövények világa után hirtelen váltással a lombhullató fák, majd a fenyőerdő-szint utáni kopár, még fűvel borított sávba érkeztünk, ahol még májusban is hó van, és októberben már beköszönt a tél. Az uram viszont mintha újjászületett volna itt, a szürke-zöld, kietlen ormok közt végre igazán elemében lehetett, és csak az idő rövidsége gátolta meg abban, hogy el ne menjünk egyet kirándulni a kijelölt turistautakon.

Lefelé a már opálos fényekbe burkolózó ormokat a  tavon átívelő aranyhíddal azért sikerült megörökíteni, és bár a vár már zárva volt, azért sétáltunk egyet a falu legrégebbi utcáin. Így, napnyugta táján már kezd elviselhetővé hűlni a levegő, a nyaralók is hazafelé szállingóznak a strandról, benépesülnek a kis éttermek és pizzériák. A piazza is elég hangulatos, de ez a rövidke kóstoló is elég ahhoz, hogy kiderüljön: taljánhon nem a mi világunk...

Képek: Malcesine