Csak sajnálni tudtam a választásáért. A palota düledező balusztrádos teraszán álldogálva a kúszónövényeitől megfosztott korlátokat meglehetősen vegyes társaság támasztotta, akik pezsgővel töltődve próbálták elütni az időt, míg a fotós odalent, a tövig csonkolt magnóliák és egyéb örökzöldek által már nem takart, málló vakolatú lépcsősor oldalában és a formális ágyások között olyan hátteret igyekezett találni a pár andalgás közbeni fotózásához, ahol már nem látszanak az elnyílott kardvirágok és a szezon végét sejtető, halódó kiültetés sem.
A palota grandiózus méretének megfelelő parterre-eknek kb. kétszer ekkoráknak kéne lenni, hogy díszítsenek, de itt a vista uralkodik leginkább, míg a színes egynyáriak és hagymások szerényen meghúzódnak alant. A park hatalmas, egy napra is sok bejárni, még szerencse, hogy a legtöbben csak piknikezésre és gyerek-lefárasztónak használják mind a labirintust, mind a távol-keleti parkrészt, mert a hosszú ágyáson kívül ennél több nézni való nincsen. A grottóhoz vezető lépcsősor lezárva, mert életveszélyes, alámosta az erózió, kerülőúton megközelítve egy délutáni túra lenne, úgyhogy szívfájdalom nélkül hagytam ki. A kidolgozottabb park-sarkokat összekötő placcok vagy nagy zöld foltok, vagy a több száz éves ligeterdő, vagy a frissen tarra vágott babérmeggyes és hajdanvolt dzsungel a szintén elvadult folyópart egyik oldalán.
A kastély előterében, az udvar két oldalán végig húzódó hosszanti ágyást legalább már sikerült gatyába rázni úgy-ahogy, az első normális virágos fotókat itt készítettem. Itt minden túl nagy léptékű, így ezek a hatalmas ágyások is szinte elvesznek a falak mentén. Versailles-szerű macskaköves, 5-6 éves hárs-csemetékkel szegélyezett út visz a kovácsolt vas kapuig, ezt látják a hotel vendégei, amikor megérkeznek, távozáskor pedig egy kellemes rokokó vízjátékot, amibe az út torkollik. Ez mintegy öt méterre magasodik az ember fölé, ám az út végéről, a kastély udvarából már alig látni...
Az orangerie-t, vagyis a teleltetőt kávézónak alakították át, azt pedig, ha nincsen kánikula, érdekli a fene (épp kánikula volt, de a vérnyomásomnak ezek után valahogy nem volt szüksége turbózásra), úgyhogy mentem is megkeresni az egyetlen helyet, ahol még némi szépséget sejtettem: a hosszú ágyásokhoz, aminek a birtok határát jelző, folyamatos téglafal fölé lógó, fazonra vágott örökzöldjeit már az útról kiszúrtam.
Itt legalább szobrok és virágok vártak újra, talán az első olyan sarok, amit sikerült a hely szellemében újra teremteni. A fő csapás iránya igen trükkös, nem is látszik igazán, milyen füvön is tapos itt az ember... Műn. :P Eligazító tábla a formára metszés menetéről, (még) élő illusztrációval a hogyan kúryew-k el -re, bár a tábla merőben más értelmű szóviccel operál:
Mindez azért bosszantó, mert Cliveden Grade I. listás épület és park, azaz a leginkább óvni való besorolású, és kevéssé tudott vigasztalni, hogy a táblák által előrejelzett három év múlva majd újra régi fényében ragyog. Nem, köszönöm, akkor már nem leszek rá kíváncsi.
(folyt. köv.)
Hivatalos oldala: Cliveden
Hivatlan képek, amikkel az ember ottjártakor szembesül: Cliveden, ahogy jelenleg áll
0 komment:
Megjegyzés küldése