Ahogy az előző posztban írtam, rezgett a léc és éppen, hogy csak odaértünk 5 után, így örültünk, hogy egyáltalán bejutottunk...
Nem kellet volna annyira aggódni, ugyanis 7-ig van nyáron a nyitva tartás, ráadásul az egész birtokot sem szerettük volna végigkutyagolni, mert hatalmas, soké-sok hektáros, hegyoldalban fekvő, erdős uradalomról van szó. Kapóra jött a kései érkezés, hiszen féláron jutottunk be - ez egyébként szokás, hogy ha záróra előtt egy bizonyos időn belül érkezik az ember egy-egy helyre, akkor csak a felét kell a belépti díjnak leszurkolni, ahogy nem egyszer örömmel tapasztaltam már.
Portmeirion nem is a tengerpartra épült, hanem sokkal inkább a Dwyryd folyó tölcsértorkolatának partján áll, és odalent néha futóhomok van (tábla figyelmeztet rá), ezért apálykor igencsak vigyázni kell, hova lép az ember. Ettől függetlenül a gyönyörű panoráma, a hegyoldalba épült képeslap-település magával ragadó, nem hiába teljes egészében egy építész fejéből pattant ki...
Sir William-Ellis igen tekintélyes kort ért meg és láthatta fél évszázadon át készülő alkotásának totális sikerét is, ugyanis a kis falut nem kevés helyen az itáliai kis tengerparti településekhez, leginkább Portofino szépségéhez mérik - okkal. A szeszélyesen egymásra dobált, olasz reneszánsz és barokk stílusjegyeket magán viselő házacskák együttese az általam eddig látott legszebb, legbájosabb összképet adja ki, amit vakolt-festett házakkal el lehet érni. Van itt kis templomsarok, szabadtéri kápolna, keskeny kis reneszánsz ihletésű utcácska, és mindez egy hosszanti, szökőkutakkal-vízmedencével ékesített piazza köré szerveződik, ahol hortenziák és pálmafák játszanak rá a meditárrán életérzésre. A kávéházak udvari teraszairól rá lehet látni a térre, és ha nem ömlött volna az eső, akkor lehet, hogy mi is beülünk egy fagyira-kávéra...
A település háziállatai a kis madarak, akik az asztalokon ugrálnak és mintegy kézhez vannak szoktatva, a vendégek valószínűleg rendszeresen tömik őket kidurranásig, mert egyrészt egyáltalán nem félnek az emberektől, másrészt szabályosan odajönnek a nekik járó falatokért. Úgyhogy aki késő délután erre jár és zárva van már az összes vendéglátópiari egység, az készüljön, és vigyen nekik elegendő morzsát! :D
Mindenesetre a vízzel talán túlságosan is jól eleresztett idő mit sem vont le a hely élvezeti értékéből, mindössze az uramnak kellett egy-egy beállót kiszemelnie a fotózáshoz, ugyanis széles látószöggel zuhogó esőben igencsak körülményes az objektív cseppmentesen tartása. Ám a hely erre is mindig megoldást kínált, mintha esőre is tervezték volna: majd' minden épületben ott volt a fedett terasz, az esőbeálló, a menekülési útvonal az elemek tombolására. A házak egyébként lakottak, és rendes lakóházként, vakációzóknak bérelhető házakként, valamint hotelként üzemelnek, és az itt lakók rendeltetésszerűen használják is a kényelmi berendezéseket, pl. a lenti, tengerparti részen az úszómedencét. Míg én széldzsekiben, két pulóverrel, bakancsban próbáltam a kezemet melegen tartani, addig páran lubickoltak a vízben, valószínűleg az éppen esküvői bankettet tartó hotelben megszállt meghívottak közül.
A parton találtunk egy valószínűtlenül betonba ágyazott hajót is, illetve inkább egy hajóra formált betonépítményről van szó, amit az ár sem tud elsodorni és kevésbé lehet benne kárt tenni. A meredek hegyoldalban, a visszafelé vivő parti ösvényen megbújik egy csigákból és kagylókból kirakott menedékhely és magasles is, amit vétek lenne kihagyni, bár az út inkább függőleges, mint vízszintes. A falucska bejáratához, a sziklára épült boltíves-árkádos házhoz visz fel a gyalogösvény, ahonnan még egyszer bepillanthatunk az ezerszínű meseországba, mielőtt a már nyíló hortenziákkal szegélyezett erdőn át, víztől csöpögve elhagyjuk ezt a kis ékszerdoboz-helyet... :P
Fotóalbum a városkáról: Portmeirion
0 komment:
Megjegyzés küldése