Szakemberek azt próbálták lemodellezni vele, hogy lehet egy zárt ökoszisztémát létrehozni, ha valamilyen vegyi vagy akármilyen más típusú katasztrófa beütne, és el kellene szigetelnünk magunkat a külvilágtól, akkor egy ekkora élettér vajon elegendő-e lenne az önfenntartásra, és vajon fenntartható lenne-e benne az egyensúly... Sajnos nem, úgyhogy igyekezzen mindenki vigyázni a maga módján erre a zöld golyóbisra meg a légkörére, és ne eregessen freonos hajtógázakat meg mindenféle csúnyaságokat a levegőbe, ha nem muszáj, mert ha ez így halad tovább, nézni fogunk, mint a vett malac, ugyanis az Eden Project eredeti célja megbukott, így megnyitották a nagyközönség előtt, mint látványosságot...
Amit nagyonis jól tettek, ugyanis a hely semmi máshoz nem fogható, futurisztikus látvány, a következő évszázadok beltéri gazdaságait vetíti előre.
Az Angol Riviérán (Devon-Cornwall déli, tengerparti részein) örvendetes szokás az esti nyitvatartés, amikor kivilágítva, esti fényekkel látható egy-egy kert, esetleg modell-falu, birtok, kiskastély, és ilyenkor a fáradt vándor az egész napos caplatás után betérhet egy ilyen elvárzsolt kertbe, akkor azonnal elbűvöli a látvány és hálát ad a brit common sense-nek és a helyiek üzleti érzékének is... Abban viszont lehet valami, hogy itt, a legcsücsökben bizony leginkább a turistákból élnek, és azoknak nem este öt-hatkor jár le a munkaidejük, és aki nem csak a pubban akarja az estéjét eltölteni, hanem tartalmas étkezés mellett szellemi tartalmakra is vágyik, azoknak illik mutatni is valamit a lokális specialitásokból. És az Eden Project pont egy ilyen hely.
A két nagy félgömbre persze egy egész hatalmas kiszolgáló gépezet is ráépült, a területen található épülettömbök szinte nagyobbak, mint a központi buborékok, de mentségükre legyen szólva, nem csak jégpályát, látogatói centrumot, szuvenírboltot és kertészetet tartalmaznak, hanem időszakos és állandó kiállításokat is, valamint sok-sok információval kitapétázottak a kiszolgáló egységek is, úgymint a két szintes kajálda és a közte elszórt hatvanféle bolt.
Egy-egy borsos árú jegy, ha online beregisztrálunk a helyi számítógépek egyikén, akkor egy egész évre belépést biztosít a biómákba, és azt nem csak este, de napközben is érdemes megtekinteni, sőt, az itteni fiatalok ide, a kiszolgáló egységekbe járnak szórakozni, pláza helyett. A kinti világot is igen ízlésesen tervezték meg, a minden irányban erősen lejtő terepen hosszú út kanyarog végig, amit nagy tömegben olyan, mérsékelten téltűrő vagy trópusi fajokkal népesítettek be, mint a pálmafélék, az olajfák, wollemiák, és a még cseperedő Cordyline-k.
Ennyi bevezető után azt hiszem, ideje rátérni a lényegre, a két, hivatalos nevén biómára. A nagyobbik és a legkitüntetőbb figyelmet kapó az esőerdő-bióma, a kisebbik pedig a száraz mediterráneum bióma, köztük pedig egy átvezető csatorna található, hogy a keveredést elkerüljék. Az esőerdő, különösen így, esti fényekkel kivilágítva az egyik legmeghatározóbb látvány, amihez kert-ügyben eddig szerencsém volt: hihetetlen kiterjedésű, lent-fent élménnyel gazdagon megspékelt, közel 100%-os páratartalmú, harminc fokos meleget adó hely, ahol külön hűsölő kamrákat hoztak létre a meleget kevésbé bírók részére. Szerencsére a téli dzsekit levéve számomra már megfelelő volt a hőmérséklet, ám a fényképező ezt nem így gondolta, mert a belső optikája párásodott be olyannyira a hirtelen hőmérsékelt-változástól, hogy egy jó negyed órára volt szüksége, hogy akklimatizálódjon. Ezalatt lesétáltam az eggyel alacsonyabban fekvő szintre, és próbáltam felmérni a helyet a legoptimálisabb körbesétálási útvonalat keresve.
Azt már láttam, hogy ahol álltam, onnan csak felfelé visz az út, egészen a hatalmas vízesés legtetejéig, ahonnan majd körbe lehet pillanatni, de addig érdemes megszemlélni a tavakat, feljebb mászva egy-egy esőerdei nép kultúrájával ismerkedni a bióma egy-egy pontján, és közben hallgatni a folyamatos madárciscsergést, hiszen a bent lakó tollas társaság is ébren van még ilyenkor, amikor a fények még égnek...
Egyetlen sirámom, hogy itt, az esőerdőben még az objektív kitisztulása után is nagyon nehéz volt értékelhető minőségű képeket készíteni az esti hangulatvilágításban. Egyes, feles, a legjobb esetben negyedes expozíciós idővel kellett elkapni a látványt, és nem mindig volt ott a masszív fa korlát, hogy ne csak a lezuhanástól óvjon, de amire a fényképezőt le is lehetett támasztani... És csak arra kellett vigyázni, nehogy hangyabolyba álljon be az ember, vagy csípős, apró rovarok lepjék el két pillanat alatt, amíg a gépet pozícionálja, mint ahogy az velem megesett, de szerencsére gyorsan letakarítottam magamról az illetéktelen potyautasokat és mentem tovább a meditárrán szárazságba.
Ez egy egészen más világ, mint az esőerdő, és nem csak az ott áldásnak bizonyuló extra magas páratartalom után vágytam vissza, de itt egy nagyon hangos zenészcsapat is karácsonyi dalokat próbált a majdnem szabadtéri stílusú színpadon a közép-amerikai hosszú tűs fenyők előtt, és enyhén szólva idegesítő volt a jelenlétük. A szavanna meg a kaktuszerdő egyébként sem az én világom, a macchiabozótos meg az olajliget és a bougainvilleás sem, és a torkom is kétségbeesetten kapart a száraz levegőtől, úgyhogy itt nem is töltöttem túl sok időt - az esőerdő masszív, ütős kiültetését egyszerűen lehetetlen látványilag és érzésileg is túlszárnyalni...
A látogatói központban még végignéztem a kiállítást, aztán az ajándéküzletben lődörögtem kicsit, könyveket nézegetve, aztán inkább Cornwallról hoztam haza egy útikalauzt, a wollemi fenyőt meg majd valamikor máskor, ígértem meg magamnak.
Az Eden Project hivatalos weboldala: www.edenproject.com/
És a fotóalbum: The Eden Project
0 komment:
Megjegyzés küldése