Margate - Dover

A hostelt üzemeltető néniről reggel kiderült, hogy magyar ő is, csak ide házasodott. A kontinensen nagy havazás van, a Csalagút teljesen leállt, és Londonig tart a kamionok sora, szóval érdekes lesz hazajutni. Felhívta a doveri kikötőt, hogy mi a helyzet. Nincs gond, járnak a kompok, de ajánlott korábban odaérni, mert mindenütt torlódások vannak. Javasolta azt is, hogy legközelebb próbáljuk meg a Transeurope kompot, az Oostendéből megy Margate-be, és ugyan drágább és hosszabb az út, de lehet rendesen aludni a kompon, és az autós út is rövidebb lesz vele.

A mai napot informálódásra szántuk, elmentünk Margate-ben a helyi HMRC-székházba. Láthatóan nem szokás itt bejelentés nélkül menni tárgyalni, nekünk sem örültek túlságosan, de azért adtak egy cetlit egy halom telefonszámmal és elmondták, hogy a legfontosabb bejelentkezni a National Insurance alá, aztán lehet bármilyen munkát vagy gazdasági tevékenységet folytatni. A kocsiból fel is hívtuk a JobcentrePlus-t és egyeztettünk egy interjút, január első hetére kaptunk időpontot. Ezeket a házakat a parkolóból fotóztam, az enyhe klímán gátlástalanul raknak vízszintes vápákat a tetőkre, hiszen soha nem áll meg benne a hó.

Közben a parkolóban igen fenyegetően odajött hozzánk egy biztonsági őr. Mint kiderült, karácsony előtt pár nappal egy idegen rendszámú autó, kormányhivatal közelében, benne számítógépező és telefonáló emberekkel erősen terrorgyanús. Gyanúja csak akkor kezdett oszladozni, mikor fenyegető fellépése ellenére türelemre intettem és a telefonra mutattam, hogy ne zavarja a beszélőt. Ez nem az a tipikus terroristaviselkedés... Aztán az NI-s infókkal teli cetlit látva már ő is mulatott a helyzeten. De annyiból igaza volt, hogy ilyen idegbeteg hangulatban nem szabad még gyanúsnak sem lenni.

Utána gyorsan továbbmentünk Doverbe, hogy mi a helyzet. Dugónak nyoma sem volt, talán be sem engedik a kamionokat a városba, mindenesetre nem kellett aggódnunk. Kicsit körülnéztünk a városban, vettünk néhány könyvet az antikváriumban, és végre leszedettük azt a rohadt Content Lockot az internetünkről. E remek szolgáltatással akkor lett tele a tökünk, mikor már az egyik kormányzati információs oldalra sem akart felengedni. A Seafrance-ot felhívtuk, hogy nem mehetnénk-e egy korábbi komppal, de nem, csak az 5 órásra engednek fel felár nélkül. Így ettünk egyet és benéztünk a doveri adóirodába is, hogy folytassuk az informálódást.

Most már előrelátóbbak voltunk, az itteni adóhivatalhoz telefonon bejelentkeztünk, és csak utána mentünk személyesen. Itt sem ültek le velünk hosszasan tárgyalni, viszont kaptunk egy lapot az összes adó- és tb-ügyi telefonvonal felsorolásával, meg egy útmutatót kezdő vállalkozók számára. A kompig volt még másfél óránk, feltöltöttem újabb 20 fontot a telefonra, visszaültünk a kocsiba és módszeresen felhívogattuk őket. Persze, egyik a másikhoz küldözgetett, de a végére azért kiderült, hogy tényleg az NI-regisztráció a legfontosabb, aztán már csak be kell jelentkezni az adóhivatalhoz és lehet dolgozni meg adózni. A lényeg, hogy fele annyi vagy még kevesebb az adóteher, mint Magyarországon, az NI-t fizetve jár eü és nyugdíj is. Az NI azért interjúztat, hogy kiszűrje az élősködni akarókat, de mi szerintem simán átmegyünk. Amúgy pedig önbevallás van, rohadt egyszerű minden, és alapvetően bíznak az emberben. Attól eltekintve, hogy mindent telefonon akarnak elintézni, egész rokonszenves az angol adóhivatal és az egész rendszer.

A komphoz elég lassan jutottunk el, és Ági közben végig rinyált, hogy biztos le fogjuk késni, meg mindig a másik sor gyorsabb és hasonlók. A kompot persze simán elértük. A P&O-nál ugyan iszonyat hosszú sor állt, de amilyen szerencsénk van, erre az egyetlen útra még hetekkel ezelőtt valamiért a Seafrance-nál vetem jegyet, és ott sem sor, sem tömeg nem volt, békésen átszunyókáltam az egész utat.

Fotóalbum: Dover

Kellett is ez a kis pihenés, mert a neheze még csak most következett. Franciaországban még elvoltunk valahogy, de Belgiumban már csak egy sávos volt az autópálya, azon is 50-nel cammogtak a betojt vasárnapi vezetők, a belső sávban a szűz havon szánkázva előzgettem őket. Görcsben is volt már a kezem a végére, mert a jégbordák rángatták a kormányt, a havon csúszva állandóan ellenkormányozni kellett, de azért jó tempóban haladtunk. Álmos voltam már, de nem akartunk megállni és esetleg még több hóban tovább menni, így Németország közepéig vezettem, amíg a hó át nem váltott havas esőbe, a jeges-havas út pedig latyakosba, és már nyugodtan* átadhattam Ágiczának a volánt.

* Ez csak amolyan szólásmondás. Igazából azt jelenti, hogy a fáradtságom már erősebb volt a halálfélelmemnél :-)