Utána már csak mentünk egyenesen a Millride klub felé, és oda is érkeztünk időben, még korábban is. Amíg vártunk a lőtérnyitásra, az angol kollégákkal beszélgettünk. A legtöbben már ismernek minket, csak sajnos beszélgetni is próbálnak és Ági folyékony angolja miatt azt hiszik, hogy nekem is lehet ezerrel nyomatni a szöveget, ami természetesen nagy tévedés. De azért megértem őket valamennyire, a lövészeti szakszavakat úgyis jól ismerem. Nekem a hétköznapi társalgás a nehezebb, mikor a magyarországi nyaralásáról mesél valaki vagy csak a család hogyléte felől érdeklődik.
Nagyon meleg idő volt, 20 fok körül volt egész nap. 40 méteren és 50-en lőttem, közepesen erős szélben is a legtöbbet belül tudtam tartani egy killzóna méretében. A verseny előtt beszedtem a lőlapokat, hogy ne lődözzék össze a kollégák, és a verseny után újra kirakva, 30 és 40 méteren hasonlítottam össze a régi és új Heavy szériákat. Nem volt igazi különbség, jobban belejátszottak a lövőhibák és az én pillanatnyi állapotom.
Az angolok a szokásos fegyverekkel vonultak fel, és megint feltűnt nekem a 'close focus adapter' a távcsöveken, vagyis a közeli célokra nem is készültek olyan nagyon, ha nagy ritkán van egy, azt meglövik így is valahogy. Gondolom, csak mérnek vele, lövéshez leveszik és kis nagyításon, némi parallaxhibával, de csak eltalálják vele a célt.
A belövés vége felé Ágicza kerített nekem csapattársat a klubversenyhez, ő 'A grade' minősítésű, de elég jól lőtt, érdemes volt vele mennem. Felváltva kezdtük a lövést, hogy aki végzett, az rögtön átülhessen a következő pályára, a másiknak pedig több ideje volt közben pihenni vagy beszélgetni.
Ilyen volt egy tipikus pálya: két cél, amelyek mindig azonos fajta állatból voltak, vagyis könnyű volt eldönteni, hogy az egy fán lévőkből melyik tartozik a mi pályánkhoz. Itt is jobbról balra lőttünk, ahogy mentünk felfelé a domboldalban. Mindig ez a rendszer, hogy a célok meglövési sorrendje azonos a pályákon való végigmenés sorrendjével (és ez meg általában mindig jobbról balra van. Mint minden állandó versenyhelyszínen, itt is voltak üresen álló pályák, az aktuálisan használt pályákat a fák törzsébe vert kis számtáblák jelezték.
Az elején mindketten hibátlanokat lőttünk Ian-nel. Sok, távoli cél volt, ráadásul nekem a 10-15 fokos skálával erősen extrapolálnom is kellett. Aztán én leszedtem mindkét térdelőt, Ian egyet elhibázott. Mentünk tovább, megőriztem az előnyömet, aztán egy magas rúdon ülő célnál már nekem is kivitte a szél a killzónából a lövést. Itt nem volt szigor és komolykodás, versenyen kívül lehetőség volt újralőni a célokat, éppen ezért volt edzőmeccs. Meg is tettem, egy jó KZ-átmérőt kellett még rátenni, ennyit számított az, hogy nem a bozót közt lőttem, hanem néhány méterrel magasabban. A vége felé volt egy álló, nem is túl messze, de fejmagasság felett egy fán, azt mind a ketten elhibáztuk, így végül 23 ponttal zártuk (a téli gyors sötétedés miatt csak 25 célos volt a verseny). Ez a két hiba elég jó eredménynek számított, az egész klubból csak ketten előztem meg minket, úgyhogy a 3-4. helyen végeztünk. Azt a távoli magas célt nem tudtam kivédeni (majd legközelebb, mikor már én is tudni fogom a trükkjét), viszont az az álló nem volt olyan nehéz és mégis elrántottam róla elsütéskor, azt sajnáltam.
A verseny után még lőttünk sziluetteket is, de nem ment valami jól. A célok csak úgy érzésre voltak kirakva, de alapvetően úgy, mint a lengyeleknél. De hiába lőttem be ülve minden sorozat előtt a céltartó vasra, amit én nem hibáztam el, azt a szél fújta ki olykor. 11 pont lett a vége, nem túl jó eredmény.
Elbúcsúztunk a többiektől és mentünk vissza a szállásra. Most is megpróbálkoztunk a tegnapi fogadóval, de most meg Halloween napot tartottak, vámpírok és csontvázak tocsogtak a vérben, de mi nem tunkolhattunk semmit. Máshol ettünk hát, finom helyi sört ittunk, legalább e téren megkóstolhattuk azt, amit Phil ajánlott. A mellettünk ülő családdal beszélgetésbe elegyedtünk, jól telt el az este.
0 komment:
Megjegyzés küldése