Varsó

Annyiszor jártunk már a lengyeleknél versenyen, de a fővárost eddig valahogy nem akaródzott útba ejteni. Valami zsigeri ellenérzésekkel viseltetünk minden olyan település iránt, ahol ezernél több a lélekszám és egy bizonyos határ - mondjuk, tízezer - a fájdalomküszöb. A népsűrűség ilyetén koncentrációja számunkra már az elviselhetetlen határát is jelzi, Varsóban pedig minél inkább próbáltuk az óvárost megközelíteni, hogy a legnagyobb forgatagból legalább kimaradjunk. Esős, taknyos idő volt, talán szerencsénkre, mert ahhoz képest elég kevés turistával találkoztunk. A kocsit sikerült egy félreeső utcában, teljesen Pest belváros jellegű helyen leparkolni, és mentünk is a várkapuhoz.

Itt is kiterjedt restaurációs munkálatok zajlanak, be van minden deszkázva és állványozva, csak remélni tudtuk, a falakon belül azért látunk is valamit. A II. Világháború alatt nem csak a zsidó lakosság szenvedte meg, de a németek a komplett óvárost porig rombolták, ám a helyiek a háború után a fennmaradt emlékekből és építési dokumentációk és fotók segítségével az utolsó szögig ugyanúgy építették vissza, ahogyan az eredetileg is volt!

Kis falfülkék, bájos esetlegességgel megtoldott épületek, semmi nem maradt ki a régi-új óvárosból. A hangulat megvan, ha képen is, csak éppen a több évszázados életérzés hiányzik itt. Talán az elmúlt rezsim árnyai, talán az újraépítés nyomta rá a bélyegét, de nem tudok felhőtlenül örülni annak az életérzésnek, ami itt a falakból és az emberekből árad. Németországban sosem éreztem ezt és Angliában sem. Talán a kommunizmus utolsó lehelete ez?

Fotóalbum: Varsó