2010. július 5., hétfő

Rocamadour

Ha a Dordogne völgyét felfedezőútként végigjárja valaki, akkor ki ne hagyja ezt az ékszerdobozt, mert valami olyasmiről marad le, ami nem pótolható... A kegyhely már az időszámításunk szerinti első néhány században is ismerős volt, a legenda szerint Szt Amator itt remetéskedett és építette fel Szűz Mária szentélyét, miután Izrael földjéről elmenekült...


Ami tény, hogy a meredek sziklák között a jámbor szerzetesről elnevezett kolostor-templom-kápolna-komplexum áll ma, aminek méreteiről árulkodik, hogy a sziklába vájt lifttel lehet a szintjei között a legkellemesebben közlekedni, vagy több száz lépcsőt kell megmászni, akár odafent parkoltunk le, akár odalent, a folyó mellett.


A helynek semmihez nem fogható varázsa van, ami rabul ejt és nem ereszt, nem hiába szent hely ez, itt valami van a levegőben... Akár a sok-sok évszázados zarándokút egyik állomása miatt, akár a rengeteg ide látogató miatt, de tapintható, kézzel fogható az a mérhetetlen nyugalom, mennyei béke és boldogság, ami innen, ebből a településből sugárzik... Két keskeny,  a település teljes hosszán végigfutó utcácska odalent, meredek lépcsősorok felfelé, a templomok  felé, közben egy-egy fordulóban érdemes lenézni, mert a háztetők is mutatják, mennyire egymásba épült itt minden... Szédületes már innen is a kilátás.


Fent, a sziklák által óva és szinte a hófehér, csipkézett épületekre hajolva az ember hajlamos hinni egy felsőbb erő létezésében, ami ennyi évszázad elteltével is megóvta mind a hatalmas sziklaképződményt, mint ezeket a szent helyeket a pusztulástól. A kis, központi terecske a zarándokok gyülekezőhelye, ahol az egymásba érő és egymásra épült kápolnák között szabadon válogathat az ember, hova szeretne benézni. Itt, a legalsók egyikében, a sarokban van a legszebb, amit életemben láttam: a fekete Szűz Mária ódon temploma.


Nagyon-nagyon régen épülhetett, és odabent semmi máshoz nem fogható melegség és nyugalom tölti el az embert, ha egy kicsit elidőzik ott. Csodálatos érzés a román-kori templom a még elérhető, emberközeli, kedves méreteivel, arányaival és a sötét, markáns színeivel, a sok-sok fával és az égő mécsesekkel és a gyertyákkal...


Itt az ember szabályosan feltöltődik, és megpihenhet, majd újult erővel lehet nekivágni a felfelé vivő út további részének, ugyanis a legmagasabb ponton egy kiskastély trónol, mintegy megkoronázva az éléményeket. Bár magánterület, bemenni nem lehet, de a körbefutó falakról döbbenetes kilátás nyílik a teljes folyószakaszra, érdemes érte leszurkolni a pár eurós díjat, hogy a rácsos forgókapun túlról megszemléljük a panorámát.


Alternatív lefelé vivő út az erdős részen át vezet, ahol a 12 stációt lehet végigjárni, és az ókori szent barlangja előtt visz el, de ide csak rendes cipővel érdemes menni, ugyanis elég csúszós és meredek... Szerencsére sértetlenül leértünk, csak nekem kellett újra felmásznom az autóért, Andrást lent hagytam a folyóparton sétálni én meg újráztam egyet a városban, és egy cseppet sem bántam,  bár igencsak kimerülten zöttyentem le az ülésre az egész délutános sétálás-lépcsőzés után...


Ha tömören akarnám összefoglalni, akkor sikerült ebbe az egy napba belesűríteni a legszebbeket, amit errefelé csak látni lehet... Tökéletes nap volt a mai. :D

Fotóalbum: Rocamadour

0 komment:

Megjegyzés küldése