Na de kezdjük az elején. Hartington is a kőfal-hálózatos dimbek-dombok kellős közepén fekszik, jó távol minden civilizációs ártalomtól. A kacsák rendeltetésszerűen használják a falu tavacskáját, majd az utcán libasorban átkelve mennek haza, szárítkozni.
A templomkertben a zuzmó borította, kőtáblás, több száz éves sírokon macska egerészik, a faragott vízköpőkből meg enyhén túltengés van a tornyon. Odabent több száz éves, vastag vakolattal nagyrészt takart freskók és cirkalmas feliratok, és okkal nem restaurálták még ezt a templomot: ha itt valamit megbontanak, ne adj' isten lepotyog, hát kiderül, hogy több száz éves, óvni való csodákat rejtenek a falak. A födém is erősen cserére érett, de itt megállt az idő, hát mi is megállunk egy percre, gyönyörködni. Az apróságok napja ez: a gondosan kipingált orgonasípokon sem tegnap száradt meg a festék; kék-arany díszítése már enyhén megfakult a hosszú használatban.
Béke, nyugalom és a domboldalon metsző, széldzsekin is átfújó szél, de azért felkaptatunk Hartington Hall-t nézni. Kár, hogy csak itt, az eligazító és a kastélyba invitáló tábla előtt jutott csak eszembe, hogy ha tegnap Ilam Hallnál is lett volna hasonló, hát oda is igen jó lett volna bekéredzkedni, mert egy ilyet kihagyni vétek...
És mennyire igazam volt: az 1600-as évekbeli Hall alsó szintjén fogadótér, két szalon és egy étkező, mind-mind a kor szellemében textilezve, a faburkolat konzerválva, virágcsokor a kőkávás-ólombetétes ablakban: a YHA is ért hozzá, hogy a fiatalokkal hogyan kommunikálja a hely szellemét...
További fotók itt: Hartington
0 komment:
Megjegyzés küldése