Reggelre kelve egy hosszú, vadregényes, több száz méter mély szakadék mellett ébredünk, és nagyon örülök, hogy az éjszaka egy szemvillanás alatt eltelik ilyenkor, amikor úton vagyunk. Soha nem tudjuk kiszámítani, hol mennyi időt időzünk vagy a következő célpontot milyen úton közelítjük meg, úgyhogy számunkra ilyenkor a legideálisabb megoldás a félnomád életmód: szállást és vetett ágyat utoljára Baszkföldön láttunk...
Viszont olyan tájakon járunk, ahol nem sokan, és 8-900 éves ódon templomok magasodnak a tucatnál alig több házat számláló településeken. És ha már eljutottunk ilyen helyre, egyet mindenképpen meg szeretnénk közelebbről is szemlélni, így ki is szemelünk egy egyutcás kis falut fenn, a zordon bérceken.
Az autót letesszük egy kőház árnyékában, szétnézünk a főtéren, ahol kutat szenteltek a dolgos asszonynépnek, akiknek évszázadokon keresztül dolga volt a vízhordás, macskázunk egyet a falu végén, nézzük a düledező, megmentésre váró házikókat.
Land-art, tájba komponálva - egy kővel mi is gyarapítottuk a már ott álló műalkotást:
Ide valóban csak az jön lakni, aki mindentől és mindenkitől távol akar lenni, mert a legközelebbi lakott település, ahol be is lehet vásárolni, fényévnyire van, nyaktörő szerpentineken át. Hiába vagyunk délen, ez magashegység, hűvös szelek fújnak. Az utcanévtábla is a realitást tükrözi:
Fotók: itt és itt.
0 komment:
Megjegyzés küldése