Tréguier

Kerdalo felé ezen a kisvároson át vezet az út, és olyan hívogatóan könyököltek ki egymás fölé a faszerkezetes házikók emeletei, hogy úgy döntöttünk, próbát teszünk vele. A kert úgyis csak délután kettőtől van nyitva, idő van, szép napsütéses is, hát leálltunk a legközelebbi parkolóban és útnak indultunk gyalog.

Nem is csalódtunk a megérzésben: valóban kedves kis városka ez, láttuk az egyik híres bretagne-i író szülőházát is, a kanyargós, néhol elég meredek sétálóutcákban éppen kirakodóvásárt tartottak, úgyhogy mi is leálltunk egy bácsikánál ódon képeslapokat nézegetni. Volt is neki kettő a városról, régi fekete-fehér üdvözlőlapok, gondosan borítékba tette őket, mi meg továbbsétáltunk az egyik megörökített nevezetesség, a katedrális felé.

A főtéren magasodó gótikus épület belülről is elég terjedelmes, kint a zsibvásári forgatag után meglehetően nyugodt és csendes, de a kerengőhöz belépti díjat szednek, amit egy templom esetében szabad rablásnak tartok, úgyhogy bármennyire szeretem magát a stílust, ezt a mostanit szívfájdalom nélkül hagytuk ki, Utrechtben már úgyis láttunk hasonlót.

Mivel kilométer-hiányunk volt, ezért lesétáltunk a folyópartra, a város másik végén található öreghídhoz, mait csak idefelé, az útról láttunk. Ez egy gyaloghíd, és egészen az egyik pillérjéig kellett elkutyagolni, hogy elolvassuk a feliratot a bedeszkázott kapun: lezárták a gyalogosforgalom elől is. Amit nem is csodáltam, hiszen elég öregnek és kopottnak tűnt így elsőre, de gyönyörű helyen, egy három ágú tölcsértorkolatban fekszik, a helyiek örülhetnek a forgalom ilyetén megszűnésének.

Visszafelé még bekukucskáltunk a temetőbe - sosem fogom megszokni ezeket a magas fallal körbevett, katonás rendben, elvágólagosan álló márvány-gránittal fedett téglatömböket a kaviccsal felszórt udvaron a szép angol gyepes, egységesen egyetlen álló kőlappal jelölt fejfákhoz képest...

Fotóalbum: Tréguier