Az eső hol esett, hol nem, de ez csöppet sem zavart az élményben - a tömeg annál inkább. Mint minden hírneves, sok embert vonzó látványosságnál, itt is profin meg van minden szervezve, és egy egész iparág épül arra, hogy a turisták igényeit kiszolgálják, pl. szuvenírüzlet, ami itt egy ház méretű műterem, ilyet utoljára a Bourton House Gardenben láttam... Itt-ott a látogatók közé vegyülve a kert több pontján biztonsági emberkék, akik felvigyázzák a rendet, mint Versailles-ban, és őszintén szólva ekkora tömegben kifejezetten örültem a jelenlétüknek.
Maga a kert két nagy részre tagolódik: az egyik egynyári és évelő virágözön hihetetlen kavalkádja a halvány rózsaszín ház körül, rózsalugasokkal szeletelve, de a régi kópiák tanúsága szerint rendet utoljára talán Monet idejében láthatott.
Most inkább az impresszionista és a poentilista vonalra hivatott rájátszani a kert is - szerintem némileg erőltetetten, de beültetői nyilván tudják, mit csinálnak, és millefleur ágyásokat sem ok nélkül kreáltak az amúgy szigorúan formális kertben, ami szerintem ilyen párosításban kvázi mindkét stílus kölcsönös meggyalázása. Szeszélyesen elszórva itt-ott tarka egynyáriak, egy-két sorban próbál egy-egy nagyobb foltnyi évelő némi rendszert vinni a képbe, de a színük és a tömegük rendre elvész a káoszban. Értem-értem én, hogy itt a fő vezérgondolat az impresszionizmus, de nekem az összbenyomás inkább a fejetlenség volt, mint a nagy, kerek egésszé összeállt műalkotás.
A Vernon felé vivő főút túloldalán viszont ott várt a Tó, az igazi nagy attrakció, és bár a lilaakácok most kezdtek csak utóvirágozni, azért az a híd (és az alant látható japán stílusú is) még mindig nagyon ott van...
Egy keskeny, sötét és nedves aluljárón át lehet ezt a kertrészt megközelíteni, ami Beth Chatto kertjéhez hasonlóan egy természetes vízfolyás által táplált és kibővített vízrendszert foglal magában, nem csak a legtöbbet fotózott nagy tavat. Bambuszligetet határol a vizesároknak tűnő, kanyargós csatornarendszer, ami néhol kiszélesedik, néhol eltűnik, és a jól ismert lilaakácos hídon kívül ott van még egy japán stílusú hidacska, valamint több, célszerűségből betonból öntött, kevésbé látványos átkelő is.
Növényileg is elég nagy meglepetés volt: az évszázados füzek alatt a megszokott tavirózsák, amit persze mindenki orrba-szájba, több nézetből, hatvanféle módon fotózott, de a part mentén hatalmas dzsungel, ami már-már megfojt egy-egy nemesebb növényt. Egy ősöreg, két méteres szeldelt japánjuhar kifejezetten alig kapott levegőt a közé nőtt gigantikus nebáncsvirágok fojtogató közelségében. Szóval, itt is elkelne némi tisztogatás és rend, ami talán nem hogy elvenne a hely romantikusságából, de hozzáadná azt a pluszt, amivel a növényeket kissé jobban ismerő most némileg kevesebbnek érzi ezt a világhíres látványosságot. A Chatto-kerttel egyébként a párhuzam nyilvánvaló: utóbbi szofisztikáltabb módon, de egyértelműen a Giverny kert nyomdokaiban lépdelve lett kialakítva és továbbgondolva...
Szerencsére zárás előtt fél órával már oszlani kezdett a tömeg, így bemerészkedtem a házba is, aminek pinkjét nagyon sokáig nem értettem, csak elfogadtam. Aztán jártunk Normandiában, Cornwallban, ahol ez mindennapos látvány, és már nem is olyan zavaró a dolog...
A japán kapcsolat egyébként meghatározó elem nem csak a vízikert több pontján, de a házban is: egy komplett japán tusrajz és metszet-kiállítás függ a falakon padlástól pincéig, ami döbbenetes látvány a századfordulós enteriőrben... Kb. akkora a kontraszt a kettő között, mint a formális kertbe erőltetett káosz és a vízikert kettősében. Vajon túlzás lenne feltételezni, hogy Monet lélekben is ez a kettősség jellemezhette?
És hogy ne maradjon ki a poszt végéről a kedvencem sem: a Monet-házzal pontosan szemben áll ez a tündéri mályvás udvar az ékszerdoboz kis házikóval, ami évekig háttérképként üzemelt a gépemen, és végre megvan saját fotón is:
A fotók: Giverny
És persze itt a kert hivatalos oldala is: http://giverny.org/
0 komment:
Megjegyzés küldése