A vadiúj látogatói központ előtt leraktam a kocsit a tágas parkolóban, majd át az üveg-fa épületen elém tárult... nem, nem a csodák kertje. Hanem egy éppen kialakított tájképi kert, amit éppen hogy csak beültettek, még a mulcsnak sem volt ideje leülepedni az ágyásokban. Igen nagy léptékben gondolkodva, de 2-3 éves, csenevész kis semmicske nyírfacsoportok között, dimbek-dombok hajlatában pát szál kórós állapotban, fél lábnyi magas kis növénykék tömeges ültetésével kialakított nagy, szabálytalan szőnyegágyások, talajtakarók, törpecserjék vegyesen, ami fenntartásilag a lehető legkevesebb macera lesz majd.
Őszintén szólva komolyan megdöbbentem, hogy ez a kép fogad, igencsak mást vártam, úgyhogy elindultam dombnak felfelé, valami ennél látványosabbat keresni, hátha a kutyagolás meghozza gyümölcsét... Persze, pár év múlva ütősen fog ez a parkrész is kinézni, de most még enyhén szánalmas az állapot, és azt csodálom, hogy némi előnevelt anyaggal a tervezői miért nem segítettek rá a látvanyra legalább egy-egy kiemelt foltban, hogy a gyanútlen látogatónak ne az legyen az első benyomása, hogy te jó ég, én a Hyde Hallt akartam megnézni, na de hova kerültem?
A kezdeti elkámpicsorodásomat orvosolandó gyorsan megindultam arrafelé, amerre a nagy kertet sejtettem, mert ehhez a bazi nagy területhez sajna elfelejtettek térképet mellékelni. Azt csak később, a régi látogatói központ oldalában találtam meg a falra appliklálva, majd jól le is fotóztam, hogy biztosan ne hagyjak majd ki semmit. A kert tematikus egységekbe rendeződve mutatja be a száraz, a nedves élőhelyek, az erdőkert és a rózsakert szépségeit, van külön szekció a színkör négy meghatározó színével beültetett évelőknek, amik a nagy, lazán formált, több hektárt betöltő parkszerű ágyásokból kimaradtak.
Itt, ezen a részen lehet a legjobban tamulmányozni a masszív, tömeges ültetés áldásait, ahol 1-4 m2 között változik egy-egy évelő mennyisége, és nem csak a nagy színfoltok miatt hatásos, hanem bizonyos stabilitást is ad az ágyásoknak. A Mo-n méltatlanul keveset használt fűfélék itt az ágyások horgonypontjait jelentik, legyen az pampafű vagy Stipa gigantea, ami köré szerveződik egy-egy ágyásrészlet.
A nagy attrakciót számomra mégis a szárazkert jeletette, ami messze túlmutat egy sziklakerten, és nem csak a száraz, forró nyarú és enyhe telű élőhely tipikus modelljét hozta, hanem olyan ötleteket is leshettem belőle, amit csak az autentikus növényhasználat adhat...
Nem nagyon szoktam ezzel a típusú kertbeültetéssel dolgozni, hiszen ilyen extrém körülményeket csak nagyítóval lehet találni, de kezdem a stílust megkedvelni, úgyhogy megbűvölten fotóztam végig a kb. 1000 m2-en kialakított sziklás domboldalt minden lehetséges oldalról: szárazkert, képekben
A parkban egyébként a denevérek kitüntetett szerephez jutnak, nem nagyon volt olyan kertrészlet, ahol ne láttam volna eligazító táblákat, hogy adott beültetés miért is kedvez a kedves kis bőregereknek ilyen vagy olyan szempontból. :D
Az évelőágyás használatából már odalent is kellemes kis ízelítőt kaphattam, úgyhogy csak finom emlékeztetőnek, a régi részen, nyírt tiszafa-sövénnyel elválasztva a négy fő színre osztott ágyássor várt a rózsakerttel szemben, és hirtelen azt sem tudtam, melyiket nézzem-csodáljam - és természetesen fotózzam előbb. Az évelőknél maradtam, és azt nézegettem, ezekből a remekül összeválogatott kompozíciókból melyiket is szeressem a legjobban...
Mindig markánsan a látóterembe tolakodik az adott fajok télállósága, és hogy mennyivel könnyebb egy ilyen klímán masszív zöld tömeget alkotni, hogy a növények mennyivel nagyobbra nőnek és mennyivel tovább virágoznak, hogy nincsen kánikula, hogy egy-egy virág díszítőideje egészen extrém mértékig kitolódik, hogy egymás mellett lehet látni tavasz végi és nyár közepi virágzókat is, és hogy egy bögrevirág nem két hétig, hanem legalább másfél hónapig díszít, valamint hogy a kála itt ágyásnövény, és még jó pár tucat olyan fajjal is lehet dolgozni, amit csak dézsásként lehet egy magyar kertben elképzelni.
Az évelősor másik oldalán, a formális, nyújtott téglalap alakú rózsakert túlnyomórészt Austinokkal van beültetve és egy-egy ágyásrész négy sarkán az Angliában tipikus futtató-oszlpokra csavarodó-kapaszkodó klematiszokkal tagolták. A tömény illat mellé a klematiszok különféle kékje remekül harmonizál a rózsák finom pasztelljeivel, és itt is a tucat/szín alapú ültetés hozza a legkívánatosabb eredményt, még akkor is, ha éppen a fővirágzás után, de az újabb hullám előtt voltak a tövek. A rózsakertet a túlsó oldalról lezárandó, markáns dupla oszlopsorra futó egyszer virágzókat ültettek, amik egy allét alkotnak, ahol az oszlopokat erős hajókötelek kötik össze, és erre vezetik mind a rózsákat, mind a klematiszokat.
A kert kétségkívül legtöbb embert vonzó részlete a központi tavak, a régi ház előtti nagy, a kövezett partjával félig-meddig formális, majd tájképi elemmé szelídülő nagy tó, és a gyepen lejjebb ballagva, pár bokorcsoporttal odébb elterülő kisebb, a lanka legaljában megülő, teljesen organikus kialakítású kis tó, ahol nem csak kis hidacska és sziget található, de a partján tömegével az itt szokásos embermagas Gunnera és a Darmerák lapulevelei, amik fölé a mocsárciprusok gracilis lombja magasodik. Itt nem a kontinentális klímán szokásos Taxodium distichumok vannak, hanem a még finomabb, erősen csipkézett levelű T. ascendens -ek, amik ugyanúgy légzőgyökereket növsztettek a természetes víz partján.
A trópusi kertrészlet a ház körül még gyerekcipőben jár, de az új-zélandi és ausztrál kertrészlet már sok éves, teljes kert - volt, 2010. teléig. Az akkori tél kb. a növényanyag 80%-át letarolta, és a tavalyi tél csak betetőzte a pusztítást. A kert mindkét sarkán tábla hívja fel a figyelmét az erre tévedőknek, valamint a kiírás, hogy a vízelvezetés nagybani feljavításával a kertet újra fogják telepíteni, és akkor már minden jó lesz.
Enyhe kétkedéssel fogadtam ezt a végtelenül optimista kijelentést, hiszen a trendek afelé mutatnak, hogy az időjárás még itt, a ködös Albionban is egyre szélsőségesebbé válik, és nem könnyen lehet, hogy nekik is be kell rendezkedniük a kontinentális telekre, és hogy ismét hó lesz és hideg, mint ahogy az a XIV-XIX. században is teljesen természetes volt. Nyilván ez a kertbarátoknak elég rossz hír lenne, hiszen azt a hallatlan változatosságot fogja némiképp visszaszorítani, amit a növények megválasztásában eddig megengedhettek maguknak, de a következő pár tél megmutatja majd, mire kel majd készülni. Mi mindenesetre feltetetjük a kocsira a téli gumit november elején, biztos, ami biztos....
Az RHS hivatalos oldala: RHS Hyde Hall
Képek: Hyde Hall
*A kert történeti hátterét pedig nyomtatásban a Kertbarát Magazin január-februári számában lehet majd olvasni.
0 komment:
Megjegyzés küldése