Tehát: vasárnap reggel nyitásra érkeztem, így a meglehetősen tágas parkolóban kedvemre válogathattam a helyek között, mivel éppen kisütött a nap (egész napra esőt mondtak), egy réteg ruhát kapásból le is rántottam magamról, amit később sem bántam meg... Ugyanis gyönyörű időben két és fél órát sétálgattam odabent, az ijesztően szaporodó és ezer ajkú turista-csoportok forgatagában, akik később majdhogynem ellepték az egész kertet.
A bejáratnál, még a fizetős rész előtt, egy különálló egységként található a hírneves szárazkert, tehát aki csak erre kíváncsi, az a belépti díj leszurkolása nélkül is láthat némi csodát. Egy külön képtárat szenteltem neki, mert önmagában is megállja a helyét ez a szárazkert: The Gravel Garden A táblák büszkén hirdetik, hogy ez a kertrészlet minden locsolás nélkül, önfenntartóan lébecol a kies dél-angliai tájban, és az itt élő flóra csak beültetése évében kapott vizet rendszeresen.
Némi cinizmussal azért hadd említsem meg, hogy próbálnák meg mindezt a Kárpát-medencében, máris nem lenne ennyire fényes a helyzet, egyszóval az itteni száraz kavicskertek némi fenntartással értelmezendők, ld. Hyde Hall az előző posztban. Viszont azon elmerengtem, hogy ha ott működőképes a dolog, akkor ezt a rendszert az itteni udvarra is bátran lehetne adaptálni, kár, hogy itthon a murva alatt fólia is van, azért úgy nehezebb lenne, ha a földréteg is gyakorlatilag elhanyagolható mennyiségű... De már megint elkalandoztam.
Szóval, a belépőjegyet az élelmes magyar két módon tudja megspórolni, ha van hozzá képe: a személyzetnek fenntartott részről vagy a kertészet felől kerül - a kiskapukon át vannak bejáratok (illetve kijáratok) a kert egy-egy távolabbi pontjára, de szerintem vérciki bliccelni ilyen helyen, ld. továbbá még a becsületkasszás belépőjegyes kerteket.
A látvány a 'rendes' úton belépve viszont üt, mint a kettőhúsz, letaglóz és úgy is marad az ember, míg végigjárja ezt a nem is olyan kicsinyke kis földi paradicsomot. A nagy kert egy tórendszer köré szerveződik, amit egy természetes vízfolyás táplál, az enyhén lejtős terep a maga természetes valójában adja, minek hol van az ideális helye: a mélyedésekben a víz, az enyhe emelkedőn meg a ház és a mellette levő kis mediterrán szárazkert, a háztól egyre távolodva pedig az egyre kevésbé fésült, már-már természetesnek ható beültetésű erdős rész, ezeket összekötve pedig a gyep, ami smaragd szalagjával végigkígyózik az egész kerten.
Természetesen ezt a kertet is folyamatosan bővítik, alakulnak az új ágyások, és talán a mélyárnyékos kertrésszel is fognak valamit kezdeni, mert talán az az egyetlen rész, amiért nem tudtam felhőtlenül lelkesedni, valahogy ott nem állt össze a kép úgy, mint a többi szegletben. Még egy kényelmetlen érzés kísértett sétám folyamán: ez a kert nem télre való. Októbertől áprilisig itt a növényzet meglehetősen gyér, a bambuszok, a pár örökzöld és a kórók díszítenek csak, és ha a nyári lombtömeget leképzelem róla, hát igencsak lecsupaszított a kép...
Sétám folyamán továbbá azon is morfondíroztam, hogy az angol kertészek és kertszeretők mennyire szerencsésnek mondhatják magukat, és az enyhe klímának köszönhetően milyen csodálatos változatosságú, buján zöldellő oázist alakíthatnak ki maguknak. Ha például növényről növényre akarnánk ezt a kertet átemelni Mo. kontinentális klímájába, akkor nem elég, hogy a növényanyag negyedéről kapásból le kellene mondanunk, de a méretek, a színek, a zöld tömeg sem lennének még megközelítően sem olyanok, ha megfeszülünk sem, mint ami itt látható... A kunszt igazán az, hogy a helyettesítő növényeket kell nagyon jól megválogatni, hogy az érzés legalább átadható legyen, ha egy kis Sierra Nevada vagy egy kis Polinézia az ember szíve vágya a saját kertjében...
A kerthez természetesen szorosan hozzátartozik a kertészet, ahol a tonnányi féle évelőt, amit olyan gyönyörűen felvonultatnak, szinte hiánytalanul meg is lehet venni. Sőt, olyanokat is, amik még be sincsenek ültetve, de már eladásra is szaporítottak belőle. A katalógusuk pedig bátran használható növénylexikonnak, kellemes kiállítású, elég méretes darab.
Egyszóval, ez a hely maga a növényes mennyország, és a legboldogítóbb, hogy az elég borsos angol árakhoz képest szinte baráti összegekért lehet(ne) kincsekhez jutni... Sajnos nálam mostanában már a zéró tolerancia elve működik az ilyen helyeken, azaz hiába látok meg bármit, erős vagyok és nem veszem meg - amíg dézsakertem van csak, addig legalábbis biztosan nem. A kert viszont azt hiszem, meghatározó élmény és maradandó emlék; az Angliában töltött másfél év eddigi legszebbikeként raktároztam el a kertes emlékkönyvemben.
A kert hivatalos weboldala: www.bethchatto.co.uk
Képgaléria: Beth Chatto kertje
0 komment:
Megjegyzés küldése