Az úgy volt, hogy még március közepén elvetettem a kis koktélparadicsomokat a nappali ablakában, amik rekordidő alatt lelkiismeretesen ki is keltek. Amikor már nagyon szorosan álltak egymás mellett és Nyafika is megcsócsálta őket, széttűzdeltem és valamikor április közepén kipakoltam őket az udvar legnaposabb sarkába. Aztán jöttek az ilyenkor már sosem látott talaj menti fagyok... túlélték.
Nőttek-nődögéltek tovább a bokrocskák, erősödtek, szépültek, majd kinőtték a cserepüket, így átültettem őket június elején, hátha végre termőre tudom őket fordítani... Amikor még július elején sem láttam rajtuk egy árva szál bogyókezdeményt sem, elkezdtem azon merengeni, hogy vajon jó ötlet volt-e egyáltalán kiengedni őket a rideg valóságba, és nem kellett volna-e őket mégis a télikertben elszállásolni egész szezonra, mint ahogy az itteni épeszű helyiek csinálják... Mivel a télikert összes létező párkányát akkor már az új palánták hada foglalta el, ezért maradtak kint a paradicsomok az udvaron, és locsoltam-tápoztam őket tovább, rendületlenül. Hibátlan, dús lombsátor, termés nuku. Így jött el a spanyol utazás is, az uram még alaposan belocsolta a cserepeseimet indulás előtt, majd a fentikere bízva a szerencsének ajánlottam a teljes növénykészletemet.
Hazaérkeztünkkor a paradicsombokrok kissé kiszáradva, egy-egy levél elsárgulva várt, de ott díszlettek rajtuk a várva várt fürtöcskék, igaz, még zölden, de már kivehetően bogyóformában! Ennyit a távollétem növényekre gyakorolt hatásairól és az uram locsolási technikájáról... :D
0 komment:
Megjegyzés küldése