Baszkföld

Ismét itt vagyunk a spanyol OB kedvéért, de még mindig nem tudom megszokni a látványt, amint a dél-francia kis falvak sora hirtelen átvált tömött, zsúfolt tengerparti üdülőövezetté, jönnek a pálmafák és a leanderek. Majd újabb éles váltással San Sebastián-on átvezető főúton jönnek szembe a falanszter-jelenetbe illő dokkok hatalmas, színes és düledező, számomra rémületes(en lepusztult) és egymásra zsúfolt, a szűk völgyekbe és az égnek meredő ormok árnyékába kényszerített magasházak rengetege.

Az Alpokat kenterbe verő, égig érő, smaragdzöld hegyvonulatok, az épülőfélben levő, masszív, széles autóutak és a hülyén kinéző helységnévtáblák földjére értünk. A baszk ősi nyelv, de a sok elszigetelt közösség miatt rengeteg nyelvjárás alakult ki, és sem leírva, sem beszélve nem túl dallamos - a nyaktekerő, semmihez nem hasonlatos írás- és kiejtési mód (tx=ty) meg még egy lapáttal rátesz az idegenség érzésére.

Az idő legalább kellemes, csak kis időre szökik fel 30 fok közelébe a levegő, érkezés és kipakolás után közvetlenül már lehet is gyakorolni, a gyakorlónapon a szervezők ugyanúgy kint vannak teljes létszámban, még a pályát bütykölik nagyban. Szállásunk egy Eiffel-szerkezetű viadukt/vashíd alatt van néhány méterrel, egy völgy aljában, tíz percre a Zumarraga alatti lőtértől, egy fogadó első emeletén. Mivel szombat esténként itt karaokeval súlyosbított lokális buli van, az első versenynap utáni alvást kb. hajnali egyig el is lehet felejteni...

Az OB nyitányaként el kellett menni a polgármesteri hivatalba, valami hülye megnyitóra, de hogy minek kellettünk oda, rejtély... Utána legalább be tudtunk vásárolni a hétvégére, meg egy kicsit kószáltunk a várost átszelő patak szépen kiépített partján. Kár, hogy nem és nem tudok megbarátkozni az itteni építészettel, a sok emeletes házakkal, az itt-ott fejét felütő igénytelenséggel, és ez még a 'civilizált' és relatíve tehetős észak...

A verseny két napja nagyjából felejthető volt, nem azt az élményt adta egyikünknek sem, amire számítottunk: nekem az első nap 30+ fokban mászott el a puska-távcső a sosem tapasztalt melegben, amire be sem tudtam lőni a csúzlit, így anyáztam rendesen, a második nap meg rommá ázva, tizenpár fokban, jó angol időben már hiába lőttem jót, nem sokat segített. A valahonnan a tudatalattiból előkapart spanyol tudásomat viszont lehetett kicsit rozsdátlanítani: a lövésztársaim jóindulattal tűrték, ahogy gyilkolom a ragozást, de megpróbálok velük lehetőleg folyékonyan beszélgetni...

András viszont sokkal rosszabbul járt, ugyanis a precíz angol versenyépítők az évtizedes rutinjukkal hozzászoktatták az embert, hogy ne legyen résen és ne csekkoljon le mindent, mielőtt leül lőni, így az uram a pályaépítőknek köszönhetően két ponttal lecsúszott a dobogós helyről. A sok apró kellemetlenség így ezzel megkoronázva már túl sok volt a jóból, vasárnap délután nem is vártuk meg a verseny után a gálaebédet, húztunk is egyből Franciaország felé: azt hiszem, jövőre nem ide fogunk jönni nyári lövészetre...

Hiányozni fog a spanyol lövészkollégák kedvessége, a közvetlenségük, a barátságosságuk, a türelmük és a jóindulatuk, és ha nem versenyre, hanem egy laza hétvégére ruccannánk csak le, bulizni, akkor persze bármikor jönnék... Lehet, hogy csak nem ilyen görcsösen és véresen komolyan kellene felfogni egy versenyt, hanem lazára venni az egészet, és máris más lenne a kép.

Pár fotó, amit útközben kattintgattunk: a Pireneusok